A csend hangjai
A Ford Mondeo reklámjáról
2007. november 04. 12:00
Lágy zongorázásról, puha lufik látványáról nem sürgős elkapcsolni.
A reklámblokk – remélem, nem mondok újat – borzasztóan irritáló, zavaró, kellemetlen jelenség. Úgy általában. Ebben szerepe van annak a furfangnak is, hogy jóval zajosabb minden műsornál. Tudom, decibelben egyáltalán nem, laboratóriumi kísérletek igazolják, ki van ez találva ügyesen. De az összhatás mégis olyan, hogy aki teheti, azonnal a távirányítóért kap, és leveszi a hangot vagy elkapcsol.
Nemcsak a relatív hangerő, hanem a szörnyű minőségű szövegelés is menekülésre késztet: vadul hadaró, vagy épp debil hangsúlyokkal szavaló, gyanús emberek ugatnak bele a kedves néző arcába. Nincs ebben semmi kívánatos. Ha valamiért mégsem tudunk elkapcsolni, akkor igyekszünk nem tudomást venni a reklámzajról.
Mit tehet ez ellen a reklám abban a kis időben, amennyi még hátra van a műsorközti reklámblokknak? Mivel lehet kitűnni a maximális hangerőn bömbölő jehovista ügynökök közül? Hát a csenddel.
Bementem egyik nap a szobába halakat etetni, szólt a nyitva felejtett tévé, kiabált belőle az akció meg a sonderangebot. Kiló csirkecomb ötszázért, nálunk az árak a földön járnak. Ilyenkor irigylem a vakondot, ugyanis a vakond be tudja hunyni a fülét, mint mások a szemüket. Ő azért teszi, hogy ne menjen bele a lösz. Én nem tudom becsukni a fülem, tehát belemegy a kalapos paraszt, akinek már nem fáj a háta, mert a Fastum gél meggyógyította, meg belemegy dr. Doros Csaba fogorvos, aki akkora szakember, hogy szerinte kizárólag a mittudomén, már melyik fogkrémtől maradnak fogaim – Colgate talán, de igyekeztem nem figyelni. Belemennek az agyamba, megülnek a perem alatt, ideg feszül, halánték sajog. Hol az a rohadt távirányító?
Egyszer csak csend. Na, erre már felnézek az akváriumból. Elromlott a tévé? Nem romlott el, hanem autók lebegnek egy város felett lufikkal, és valami zongorafutam andalog alatta, pianóban.
Az ilyet végignézi az ember, már csak azért is, hogy megtudja, mit reklámoz egyáltalán. A város felett ugyanis nem Ford Mondeók lebegnek, hanem kidobott régi autók. A Mondeo csak később gurul be. Nem egy óriási poén egyébként, sőt, tulajdonképpen elég szimpla sztori: az új Mondeo annyira elbűvölő, hogy mindenki kidobja érte a régi kocsiját. Oly módon, hogy luftballonokat kötöz rá, és szélnek ereszti.
Nem egy Bravia-szintű bravúr, nem hasizomszaggató bruhaha. Mellesleg a Mondeo nem valami hasraesős szépség, és természetesen mindenki hülye, aki tévéreklám alapján dönt, amikor milliókért autót vásárol. Épeszű ember teszteket olvas, összehasonlít, kipróbál. Hiszen ha szétesik alatta az új szerzemény, akkor aligha vigasztalja, hogy jó volt a reklámja.
De legalább nem idegesítő végignézni. Nem villog, nem ordít, sehol egy árelőny, semmi vezényszó, kiabálás, hangzavar. Lágy zongorázásról, puha lufik látványáról nem sürgős elkapcsolni. Nincs idióta robokuty, nincs rossz vagy fáradt tréfálkozás, ordenáré termékbemutató, nem puffannak nyilvánvaló hazugságok és nevetséges, sánta dicshimnuszok. Ez alkalmazott művészet, nem ripacskodás. Azt nem állítom, hogy bekeretezném és felakasztanám a falra, de ha már ott lenne, nem verném le haladéktalanul. Amit a többivel mindjárt meg is teszek… amint megtalálom a távirányítót
Nemcsak a relatív hangerő, hanem a szörnyű minőségű szövegelés is menekülésre késztet: vadul hadaró, vagy épp debil hangsúlyokkal szavaló, gyanús emberek ugatnak bele a kedves néző arcába. Nincs ebben semmi kívánatos. Ha valamiért mégsem tudunk elkapcsolni, akkor igyekszünk nem tudomást venni a reklámzajról.
Mit tehet ez ellen a reklám abban a kis időben, amennyi még hátra van a műsorközti reklámblokknak? Mivel lehet kitűnni a maximális hangerőn bömbölő jehovista ügynökök közül? Hát a csenddel.
Bementem egyik nap a szobába halakat etetni, szólt a nyitva felejtett tévé, kiabált belőle az akció meg a sonderangebot. Kiló csirkecomb ötszázért, nálunk az árak a földön járnak. Ilyenkor irigylem a vakondot, ugyanis a vakond be tudja hunyni a fülét, mint mások a szemüket. Ő azért teszi, hogy ne menjen bele a lösz. Én nem tudom becsukni a fülem, tehát belemegy a kalapos paraszt, akinek már nem fáj a háta, mert a Fastum gél meggyógyította, meg belemegy dr. Doros Csaba fogorvos, aki akkora szakember, hogy szerinte kizárólag a mittudomén, már melyik fogkrémtől maradnak fogaim – Colgate talán, de igyekeztem nem figyelni. Belemennek az agyamba, megülnek a perem alatt, ideg feszül, halánték sajog. Hol az a rohadt távirányító?
Egyszer csak csend. Na, erre már felnézek az akváriumból. Elromlott a tévé? Nem romlott el, hanem autók lebegnek egy város felett lufikkal, és valami zongorafutam andalog alatta, pianóban.
Az ilyet végignézi az ember, már csak azért is, hogy megtudja, mit reklámoz egyáltalán. A város felett ugyanis nem Ford Mondeók lebegnek, hanem kidobott régi autók. A Mondeo csak később gurul be. Nem egy óriási poén egyébként, sőt, tulajdonképpen elég szimpla sztori: az új Mondeo annyira elbűvölő, hogy mindenki kidobja érte a régi kocsiját. Oly módon, hogy luftballonokat kötöz rá, és szélnek ereszti.
Nem egy Bravia-szintű bravúr, nem hasizomszaggató bruhaha. Mellesleg a Mondeo nem valami hasraesős szépség, és természetesen mindenki hülye, aki tévéreklám alapján dönt, amikor milliókért autót vásárol. Épeszű ember teszteket olvas, összehasonlít, kipróbál. Hiszen ha szétesik alatta az új szerzemény, akkor aligha vigasztalja, hogy jó volt a reklámja.
De legalább nem idegesítő végignézni. Nem villog, nem ordít, sehol egy árelőny, semmi vezényszó, kiabálás, hangzavar. Lágy zongorázásról, puha lufik látványáról nem sürgős elkapcsolni. Nincs idióta robokuty, nincs rossz vagy fáradt tréfálkozás, ordenáré termékbemutató, nem puffannak nyilvánvaló hazugságok és nevetséges, sánta dicshimnuszok. Ez alkalmazott művészet, nem ripacskodás. Azt nem állítom, hogy bekeretezném és felakasztanám a falra, de ha már ott lenne, nem verném le haladéktalanul. Amit a többivel mindjárt meg is teszek… amint megtalálom a távirányítót
