Főúr, kérem, volt, azaz éppen hogy nem volt, mert lekerült az étlapról egy nemzetközi Pegazus Awards nevű megmérettetésünk. Megszűnt. Sajnos elfogyott az utolsó adag is belőle. Országon belül ugyan idén is volt eredményhirdetés, köszönet a Reader’s Digest magyar munkatársainak. Ha azt vesszük, hogy a magyar asztalosok eddig se igen gazdagodtak meg az általunk megnyert nemzetközi Pegazusoknak készített tárlók révén, vagyis, hogy külföldi viszonylatban eddig se nyertünk még mogyoróhéjat se, akkor túl nagy csapás nem ért bennünket. De azért mégis. Tudja, Főúr, a lehetőség. A lehetőség az, ami elveszett.

Volt aztán egy reklámkonferenciánk MRSZ módra. Ahol egy jópofa elnöki összegző hozzászólás alázta meg vezető kreatív szakemberek sorát, és degradálta a szakma teljes kreatív részét minden következmény, minden utólagos bocsesz nélkül. Hát az egy nagyon rafinált fogás volt! A bukéját még most is a számban érzem.

Volt egy magyar reklámversenyünk is. Az étlapon Arany Penge fantázianéven szerepelt. Egyesek szerint isteni volt, mások viszont bizonyos falatjait a tányéron hagyták.

Volt aztán egy tőlünk nyugatabbra – és sajnos nem melegebb éghajlatra – elhúzó kreatívigazgató, aki távoztában még megadta a diagnózist: azért nem kreatív a magyar reklám, mert a benne dolgozók en bloc rohadtul korruptak. Nos ez a fogás egy kissé hígra és zavarosra sikeredett. Nem is tudtuk lenyelni.

Volt még egy flambírozott billboardverseny á la ARC. De a flambír, az nem jött össze igazán. Néhányan égetni próbálták ugyanis az eseményt, mondván, hogy a szakácsok híztak tőle elsődlegesen. Még többen viszont heteken át fogyasztották jóízűen. A Felvonulási téri kiállításhelyszín szinte folyamatosan tele volt látogatókkal.

Volt még, desszertnek, egy portorozsi Arany Dobos torta. Jaj, Főúr, kérem, ez nagyon jó lehetett, mert a környező országokból sokan laktak jól vele. Nekünk, pechünkre, csak egy morzsa jutott.

Külön csemegeként bedobtunk néhány stampedli gyomorkeserűt: magyar reklámalkotás kereskedelmi kategóriában ez évben se nyert semmilyen fontosabb versenyen. De lenyeltük, böcsülettel. Igazi ínyencek vagyunk mi, úgy bizony.

Ennek ellenére hadd mondjam el, Főúr, kitűnően éreztük magunkat! Hogy miért? Fogalmam sincs. Kreatívok idén se kaptak semmilyen szakmai szervezetben semmilyen szerepet. Ők tehát továbbra is kiszorítottak a magyar reklámszakma irányításából. Viszont alakulgattak újabb szervezetek elnökségei, többnyire ugyanazokból a reklámszakemberekből. Akik továbbra se foglalkoztak semmit az ez idő tájt egyik legégetőbb gonddal, hogy tudniillik a reklámkreativitást csak a szakma vezetőinek összefogása húzhatja ki a gödörből.

Ennek ellentételezéseként a kreatívok egy-két rendelkezésükre álló fórumon következetesen firtatták egymás édes jó anyukájának az erkölcseit. Gondolták, ha már a kutya se foglalkozik velük, akkor majd foglalkoznak ők egymással. Konstatálhattuk, hogy habár Magyarországon a szülés után a leggyakoribb beavatkozás az abortusz, ez a reklámszakmában a kreatív munkák esetében épp megfordítva igaz. Sok kreatív szavaiból egyértelműen az szűrhető le, hogy ennyi, kihordása közben legyilkolt kreatív koncepciót talán még soha nem termelt a szakma. De ennyi halva született, elcseszett, s mégis életre inkubátorított kampányt se. Mit is csináltunk még? Ja, igen: szakadékot! A nemzetközi és a magyar reklám színvonala közé.

Tudom, tudom, Főúr, záróra. Megyek már, megyek. Csak még azt hadd mondom el, hogy a magyar reklámkreativitás mostanság maga a hosszú hajú kopasz ember. Nem, nem hord parókát, dehogy! Beszél, beszél, fecseg a frizurájáról, miközben napszemüveget hord, lévén, hogy saját, fénylő kopaszsága elvakítja őt. Konferenciaszekciót rendez arról, hogy most akkor van-e neki haja vagy nincsen-e neki haja. És modellként megy fodrászversenyre, ahol kiröhögik, mire megsértődik, mondván, bunda van a dologban, ha csak olyanok nyerhetnek, akiknek haja van. És vár. Türelmesen vár. Mert még jól emlékszik a Patientia elnevezésű hajnövesztő szer ősrégi szlogenjére, miszerint: Hat hét hit és hat. Hinni kell tehát, ez a titok nyitja. És ő hisz. Hisz – gondolja –, mit is tehetne mást.

Na, boldog új évet, Főúr. Vagyis boldogabbat.