A magyar médiáról hónapról hónapra írni valamit már csak azért is rendkívül hálátlan feladat, mert a magyar médiában olyan nagyon történni nem szokott semmi sem. Most viszont kivételesen történt: a T-Online megvette az Iwiwet egymilliárd forintért. Ez két okból is esemény, egyrészt mert ez magyar viszonylatban elég sok pénz, ennyit internetért legutóbb talán az Elenderért akasztott le a Srác, Aki Később Miniszter Lett. (Csak hogy emlékezzünk helyünkre a világban: Rupert Murdoch valamivel több mint százszor ennyit fizetett tavaly az Iwiwhez hasonló Myspace.com-ért.) Másrészt meg mert ismét forradalom van, pont most mondta az újság.

A média rezdülései iránt fogékonyabbakat a kilenc nullás bevásárlás mellett az utóbbi hónapokban az is segítette a forradalmi hevület kellő hőfokon tartásában, hogy Magyarországra is megérkezett ez a web 2.0 nevű izé. Az elnevezés pontos jelentéséről a mozgalom pápái sem tudnak teljesen világos képet festeni, annyi mindenesetre biztos, hogy ennél profibb buzzworddel az emberiség régen találkozott. Az ilyen ügyekben mindig segítő (és mellesleg szintén a web 2.0 halmazába tartozó) Wikipedia szerint a web 2.0 olyan új generációs webes szolgáltatások és alkalmazások csoportja, amelyek segítségével a felhasználók információt oszthatnak meg egymással, közösen hozhatnak létre egy vagy több akármit. Ennek vannak mindenféle technikai előfeltételei, amelyek olyan embereket érdekelnek, akik a katódsugárcső működési elvét is szeretik megérteni a tévé bekapcsolása előtt. Ha még mindig nem lenne világos: web 2.0-nak minősülnek általában a blogok, a fotófeltöltő-megosztó szájtok, sőt, tulajdonképpen az összes évek óta működő illegális fájlcserélő rendszer is.

A magyar online piac valamennyi jelentős szereplője az utóbbi fél évben elkezdett a web 2.0 felé nyitni. Például, mint ahogy már említettük, a T-Online megvette az Iwiw-et, ezt a rendkívül népszerű, nem világos, hogy mire használható, az akvizíció idején már a működésképtelenség határán egyensúlyozó weboldalt. Az Indexen már annyi a blog, hogy permetezni kéne, és a magyar weben alig néhány hónapos késéssel jelennek meg a csupán egy logócserén átesett, az eredeti amerikai alkalmazásokat lenyúló mindenféle webes kütyük, link-megosztók, videó-megosztók, valamint ezek mutáns gyermekei.
Gyakorlatilag nem tudok olyan gyorsan gépelni, hogy lépést tartsak az eseményekkel, egyébként is, forradalomkor az utcákon kell lenni.

Hogy perspektívába helyezzük ezt a kurrens forradalmasdit, utazzunk vissza egy másik, még ennél is nagyobb forradalom idejébe, és mint minden öreg partizán, hadd kezdjem mindjárt egy személyes történettel. 1995-ben azért kezdtem internetezni, mert valaki, aki már többször is volt Amerikában, mesélte, hogy van egy ilyen számítógépes izé, amivel a felhasználók információt oszthatnak egymással, közösen hozhatnak létre egy vagy több akármit, ezt nem szabad kihagyni, tuti buli, meztelen nők és bombareceptek. Miután gyorsan kiderült, hogy az utóbbi kettőből tényleg van bőven, és hogy a jövőben még a szomszéd asztalnál ülő kollégákhoz sem kell szólni, elég lesz az email, a forradalmi lendület gyorsan megtört. Az internet legnagyobb ígéretéről, tehát hogy ezentúl bárki bármit mondhat, és azt meg is fogja hallgatni valaki, gyorsan kiderült, hogy nem igaz. A magyar internet alig decentralizáltabb, mint a kereskedelmi tévék piaca, ahol néhány monstrum mellett amatőrök és nyeretlen kétévesek igyekeznek halászni a zavarosban. Nem mintha ezzel a struktúrával bármi baj lenne, az ember már csak ilyen, nem szereti például, ha az autóját a szomszéd hülyegyerek építi.

Ennél a mostani forradalomnál sem lesz ez máshogy. Az ígéretek ugyanazok, mint tíz éve, és a technikai fejlődés ellenére az eredmények is ugyanazok lesznek: kezdeti értetlenség után a piac eddig is zsíros szereplőinek további zsírosodása. Jelenleg az értetlenkedő fázisnál vagyunk, ide nekem a rozsdás bökőt, hogy a T-Online-nál nincs ma senki, aki tudja, pontosan mihez is kezdjenek az Iwiwvel. Valamit kellene és valamit fognak is, de hogy mire jó ez az egész, az menet közben derül majd ki, mint ahogy az összes többi kis furcsaságról
a web 2.0 ege alatt.

És akkor már csak azt szeretné kérdezni a kedves olvasó, hogy miért kell neki ezekkel a marginális, még sehol sem tartó jelenségekkel foglalkozni. Azért, mert ha a kedves olvasó a kommunikációiparban dolgozik, hamarosan tele lesz a feje ezekkel a buzzwordökkel, az ügynökségek web 2.0-ával próbálnak majd mindent eladni, az ügyfelek meg a leghülyébb termékükhöz is blogot meg podcastot akarnak majd. A teendő: nyitott füllel hallgatni az újat, de egy pillanatra sem elfelejteni, hogy ez a lemez már többször körbement.