Sehol sem tanítják a szövegírást, szerinted hogyan lehet mégis elsajátítani az alapokat?
Ha valaki tudatosan szövegírónak készül, akkor elvileg két dolgot tehet. Az egyik, hogy elmegy egy novellaíró iskolába, ahol megtanulja pontról pontra az írást. A másik pedig, ha jár egy szabad asszociációs tréningre, hiszen a mi szakmánknak tulajdonképpen ez az alapja. De én nem hiszem, hogy ezt lehet tanulni, inkább rá lehet érezni.

Nálad ez hogy történt?
Én szépen fokozatosan tanultam bele a szakmába. A suli után egy szál hátizsákkal jöttem el Pestre szerencsét próbálni. Először recepciósként dolgoztam a GGKnál, ahol beleláttam a kreatívok életébe. Tetszett, hogy milyen szabad életet élnek, és tetszett az is, hogy ha kell, a munka miatt bent maradnak éjfélig. Olyan volt, mint amit gyerekként elképzeltem arról, hogy milyen az érdekes munkahely. A GGK után egy animációs stúdióban dolgoztam ügyfelesként, de egy barátom noszogatott, hogy menjek el próbamunkára a DDB-be.

Mi volt a feladatod?
Egy futócipőhöz kellett ötletelni, Simon Zoli [a DDB egykori, a Café Creative jelenlegi kreatívigazgatója – A Szerk.] pedig két hónapon keresztül adott különböző feladatokat. Végül jól sikerült a próbamunka, mert kellett egy ötlet, és azt én oldottam meg. Aztán az első munkám, ami a DDB költözését tudatta az ügyfelekkel, shortlistes lett a Pinapple Festivalon. A partnereink olyan borítékot kaptak tőlünk, ami úgy nézett ki, mintha ők küldték volna nekünk, de a posta áthúzta, mert nem talált címzettet.

Az elmúlt évek során volt egy kéthónapos DDB-s szüneted. Miért jöttél vissza?
Visszahúzott a társaság a Café Creative-tól. A DDB-ről nem véletlenül tartja azt a szakma, hogy baráti társaság. Ez egy felszabadult csapat, úgy viselkedünk, amilyenek vagyunk, tehát nincs külön munkahelyi és otthoni arcunk. A Cafénál zavart, hogy két hónapig meg sem szólaltam angolul, míg itt a DDB-ben a meetingek csak így folynak. Persze, mint minden ügynökségnél, nálunk is vannak nehézségek, de mégis könnyebb ezeket elviselni, mert jó a hangulat.

Megfordult már a fejedben, hogy kilépj a kreatívszakmából?
Nem, sosem jutott eszembe, de ha majd egyszer elegem lesz, akkor elmegyek szülési szabadságra. Szeretem ezt a munkát, de már tudok másra is gondolni. Amikor elkezdtem a szövegírást, akkor jó néhány évig mindent reklámban láttam, nem tudtam kikapcsolni, képes voltam a kimerültségig hajtani magam. Talán a maximalizmusomból is sikerült lefaragni, mert az magammal szemben is kitolás. Most már tudom, hogy hol a határ.

Mostanában dolgoztál a számos díjat nyert Amnesty International-kampányon, a Vodafone-nak és a Magyar Antidopping Csoportnak (MACS) is. Mi volt a szereped ezeknél a kampányoknál?
Az Amnestynél csak beugró szövegíró voltam, nem találták a headline-t, ránéztem, mondtam egy mondatot, és az lett. Sajnálom, hogy nem volt több közöm ezekhez az anyagokhoz. A Vodafone-on már a tavaly nyári tender elején és még egy fél évig dolgoztam, de aztán kineveztek creative group headnek, és egy másik csapathoz kerültem, amelyik a társaság B2B kommunikációjával foglalkozik. A MACS álomügyfél volt. Igaz, nem az általunk legjobban preferált ötletet választotta, mégis szabad kezet kaptunk, és az egész procedúra alatt azt hallottuk, hogy „rátok bízzuk, ti vagytok a szakemberek”. Ez azért elég ritka hozzáállás. A kampányoknál igazából a gondolkodást szeretem, az írást nem annyira.


Gondoltál külföldi karrierre?
Nem igazán gondoltam arra, hogy külföldre menjek, mert nagyon közel áll hozzám a családom. A szüleim 220 km-re élnek, és háromhetente hazajárok hozzájuk, vagy ők jönnek hozzám. Fontosak a barátaim is, ma már sok debreceni él Budapesten, ők is itt vannak mellettem.

Pedagógus szüleid hogyan fogadták el, hogy más pályát választottál?
A mai napig nem igazán fogják fel, hogy mit csinálok, de már belenyugodtak. Miután előléptettek, arra gondoltak, hogy biztos normális helyen vagyok, de előtte gyakran jött a kérdés, hogy „mit fogsz csinálni?”, miközben már évek óta a DDB-nél dolgoztam. Az is kérdés volt számukra, hogy mikor lesz rendes állásom. Nehéz volt megértetni velük, hogy ez egy rendes állás. De ha látnak egy-egy reklámot, amit én csináltam, akkor nagyon büszkék rám.
 

Juhász Éva

Nagy kedvence a kutyája, Püré, aki bejár vele dolgozni, és segíti, hogy átlendüljön a holtpontokon. Szabadidejében gitározik a DDB együttesében, a Richard Touch Me-ben. Hamarosan elkészül az első videoklipjük, ami az ügynökség honlapján lesz látható.