Arról, hogy a Dalfutár miért jó és hiánypótló itthon, írtak már mások (például itt) de az új, idén ősszel elindult évad első részeinél kissé elbizonytalanodtam, hogy nem fáradt-e el a formátum. Aki nem tudná: a Dalfutár a kevés értelmezhető zenei műsor egyike, amelynek titka persze az, hogy nem is a zenéről, hanem a benne szereplő karakterekről, és az ő együttműködésükről (vagy együtt nem működésükről) szól. Négy alkotónak kell itt félretenni néha az egóját, vagy néha előtérbe jönnie, és összerántania a széteső csapatot, hogy a végén valami közös szülessen. Eddig, kevés kivételtől eltekintve, a műsor végén bemutatott számok azért nem voltak nagyon jók. Nincs ezzel persze semmi baj, hiszen nézőként néha pont azt izgalmas nézni, ahogy emberek konfliktusba keverednek, és a végén csak valami fura produktumra futja tőlük.

Csakhogy a 4. évad friss részében, négy nagyon alázatos ember jön össze (nem tudom mennyire volt szándékos ez a szerkesztők részéről) és elég hamar kiderül, hogy amit összehoznak, abból libabőrös élmény lesz: nekik is, meg nekünk nézőknek is. (Az első rész a bemutatkozós, a második a közös munkáról szól)

1 rész:

2. rész:

Mondhatnánk persze, hogy tévés szempontból dögunalom ami történik a kétszer ötven percben. Mindenki kedves, vicces, és nyílt, nincs sötét titok a múltjukban, vagy ha van, arról is simán beszélnek. A végén meg kisujjból kiráznak egy nagyon jó számot. Radics Gigi például nyíltan beszél grillezés közben arról, milyen neki személyesen az amerikai kaland, és arról is, hogy tiniként milyen volt először megélnie, amikor először lecigányozták. Aztán bemegy a stúdióba, és különösebb megerőltetés nélkül, terhesen felénekli tökéletesen a dalt. A végén azért kinyögi: „na végre, végre, egy dal, ami…. jó!” Mikor látta őt valaki magyar műsorban ennyire természetesnek?

Szégyen persze, hogy például az epizódban producerként felbukkanó Bognár Szabolcs (Àbáse, Soulclap) munkássága a magyar rádiók számára vakfolt, pedig a Dalfutárban is bizonyítja, hogy mindent iszonyat komolyan vesz, ha zenéről van szó. Jól sül el a Dalfutár újítása is, hogy civil, kevésbé ismert dalszerzőt vonnak be a folyamatba, mert Hütter Dóri nagyjából olyan, mintha egy mezei néző szerepelne a műsorban, ahogy rendre lelkesen felkiált: „minden verzió nagyon jó! Nem tudok dönteni!” És jót tesz az egésznek Csider István Zoltán feszengő karaktere, aki aztán látva, hogy mi is készül a szövegéből, egyre jobban kinyílik a kamerák előtt. (Tőle származik a címbéli idézet is.)

Szóval lehet ez az epizódpár a legunalmasabb, legkevesebb vitát hozó része a Dalfutárnak, de 2020-ban, amikor minden második nap szorongással telik, én kifejezetten értékeltem ezt a típusú komforttévézést. Egy olyan műsort, ahol még a szokásos Hajós-agymenések is jókor érkeznek, és még a telibe tolt szponzoremlegetésen is hamar túlteszed magad.

Mit néztem még, ami kikapcsolt?

What We Do In The Shadows: A legviccesebb sorozat, amit mostanában láttam, teljesen agyament karakterekkel és sztorikkal. A sorozat, ami nyilván csak most készülhetett el, amikor az amerikai megrendelők úgy vannak vele: persze, miért is ne adnánk pénzt egy olyan sorozatra, amiben hímsoviniszta, barbár, középkori értékrenddel bíró vámpírok 2020 New Yorkjában akarnak érvényesülni.

Ramy: Egy újabb, standupos gyökerekkel bíró alkotó (Ramy Youssef) önéletrajzi ihletésű sorozata. Ezúttal azonban a csetlő-botló, önironikus hős egy számunkra kevésbé ismert közegben, az amerikai muszlim közösségben (és attól távol) keresi önmagát. Nem gondoltam, hogy leírom valaha ezt a mondatot, de Mahershala Ali és Mia Khalifa is kiváló mellékszereplőként.

High Score: Igazi nerd-gyöngyszem, nagyjából fülig érő mosollyal néztem végig mind a hat részt. Az utolsó, a Doom megalkotásáról szóló epizód végén nem akartam elhinni, hogy már vége is az évadnak. Minden videojáték-fan imádni fogja, ahogy ma már középkorú arcok magyarázzák kuncogva, ahogy az egyetemi éveik alatt meggazdagodtak a játékok, konzolok buherálásából.

Kedvenc 2020-as számomat pedig csak úgy küldöm, minden határidőkön, híreken otthon szorongó sorstársnak: