Alexander Brody | Fotók: Fiala de Gábor

Egész életében végigkísérte a szerencse?

Igen. Ez a boldogság velejárója, és én boldog ember vagyok. Ha az ember boldogan ébred, hogyan lehet szerencsétlen? Ha boldogan fekszik le, hogyan álmodhat rosszakat?

Biztos voltak, de elfelejtettem őket. De mindenkinek van, ha túl sokat eszik például.

A szerencse az üzleti életben is végigkísérte?

Ha valaki olyan kevés tehetséggel, mint ami nekem van, ilyen magasra jut, annak csak szerencséje lehet.

Miért mondja, hogy kevés tehetsége van?

Igazat mondok, hiszen tudja, milyen családom van. Akkor mit mondjak?

Tehát a családtagjaihoz képest érzi kevésbé tehetségesnek magát?

Mindenhez képest.

De közben évtizedekig vezető pozícióban dolgozott és több nyelven beszél.

Igen, a kínai volt a fő tantárgyam. De csak azért, mert a kultúrát szeretem, és érdekelt a buddhizmus. Bár nagyon meg vagyok elégedve a pápával, nagyon nagy ember lesz, ebben biztos vagyok.

Sokfelé lehet olvasni, hogy maga 15 évesen, 1948-ban Svájcon keresztül egyedül ment Amerikába. Arról azonban sosem esik szó, hogy egy ilyen fiatal fiúnak milyen volt egyedül a nagyvilágban?

Van egy kislányom, Thyra, aki 16 éves korában rock & roll világbajnok volt, most 22 éves, és a versenyek miatt már 42 országban járt. Engem Óbudára nem engedtek el egyedül. Na jó, ez túlzás, mert Óbudára jártam gimnáziumba, de értik, hogy mit akarok ezzel mondani. Az egy más világ volt. Édesapám volt a lovaregylet elnöke, és amikor felszálltam a vonatra a Keletinél, kinéztem az ügetőre, és arra gondoltam, hogy visszajövök-e én még valaha ebbe az országba? Nem éreztem, hogy igen vagy nem, de azt kívántam, hogy igen. És nem féltem akkor sem. Az ember magától fél, nem mástól.

De mégis csak 15 éves volt.

Van ennek egy története. Vas Zoltán [aki 1945-1949 között gazdaságpolitikai hivatalokat viselt – a Szerk.] jól ismerte apámat, mert apám segített akkoriban az élelmezésben, ismerte a parasztokat és az arisztókat, be tudta hozni a kaját. Vas behívatott engem, és azt mondta, hogy intelligens fiúnak látszom, kiküldenek Oroszországba tanulni. Erre a papám azt kérdezte: „Maga szeretne Oroszországba menni?” Mondtam, hogy nem. „Hová akarna menni?” Mondtam, hogy Amerikába, a nagybátyámhoz. Azt mondta, jó, és elküldött oda.

Mikor jött haza először?

Még a kommunizmus alatt, a nyolcvanas években, és féltem is, hogy letartóztatnak, mert ott voltam az 1956-os olimpián, és harmincegynéhány magyart visszavittem Amerikába. Közülük néhányan hazajöttek, néhányan nem.

A reklámos pályája előtt New Yorkban egy síüzletben kisegítő volt, egy korábbi interjúban azt mondta, hogy azért, mert oda szép lányok jártak.

Szombatonként nem csináltam semmit, ezért jártam Sig Buchmayr síbajnok üzletébe, az ő két fia a barátom volt. Tényleg szép lányok jártak oda, akik meg azért jöhettek, mert bent voltak a srácok az üzletben. Én is ott voltam, és gondolhatja, néztem a lábukat, és segítettem is nekik, amikor síbakancsot próbáltak.

A reklámszakmában is voltak csinos nők?

Voltak. Az Alibi [Alexander Brody szerkesztésében megjelenő kiadvány – a Szerk.] most következő részében, a Disznóban meg is írok egy történetet, az a címe, hogy Én disznó. Jane Maas írt egy könyvet Mad Women címmel, ez egy utalás a Mad Men sorozatra. A Guardianben megjelent a könyvről egy recenzió, amiben megemlítették, hogy az ügynökségből egy srác vette el a szüzességét. Azt is írták, hogy ez a srác magyar volt. Hát én voltam az egyetlen magyar akkor ott. A Disznóban ezt a történetet én is megírom, és azt is, hogy Jane Maas hazudott, amikor azt írta, hogy az aktus közepén szólt a telefon, és aki beleszólt, azt mondta, hogy megcsalom. Ez így nem igaz, mert elég okos voltam huszonévesen ahhoz, hogy a telefont közben mellétettem.

Egyébként tudatosan ment a Young & Rubicamhez?

Úgy történt, hogy volt egy barátom, Bruce Baker a Princeton egyetemről. Azt mondta, hogy tudok az emberekkel bánni, ezért szerinte menjek el a reklámszakmába. Akkor még nem is tudtam, hogy mi az az advertising. Azt is mondta, hogy az apja egy reklámcég elnöke, menjek oda. Átgondoltam, amit mondott, jónak tűnt, de az nem, hogy az első állásom protekcióból legyen. Ezért bementem a Y&R-hez, és felvettek kifutófiúnak. 53 nyarán elkezdtem kifutni, és ott maradtam egy ideig.

Egyből megtetszett magának az ügynökségi légkör?

Tetszett, mert az emberek kedvesek voltak.

Jól hangzik a kifutófiú kifejezés, de mit takar pontosan?

Az volt tulajdonképpen a gyakornoki program. Csomagokat kellett kivinni a klienseknek, aztán amikor előléptettek, akkor már a postát kellett kivinni a dolgozóknak, mert hiszen akkor még nem volt email. A feladat pedig az volt, hogy bekönyörögd magadat egy osztályra. Én szemtelen csibész voltam, bementem a ügyfélkapcsolati osztály vezetőjéhez, akinek egy Biblia volt az asztalán. Beletettem egy kis papírt, és azt írtam rá, hogy ha ideérsz, hívj fel. Két nap múlva felhívott, behívott magához, és két hét múlva már az ő osztályán dolgoztam.

De valamiért mégiscsak a Y&R-hez sétált be.

Nem tudom, hogy miért, erre már nem emlékszem. De az volt az első és az utolsó, mert én onnan mentem nyugdíjba. És a nyugdíjazásomkor mi történik? Születik egy kisfiam, és arra gondoltam, hogy nem engedhetem meg, hogy amikor megkérdezik tőle, hogy mit csinál az apád, akkor azt mondja, hogy nyugdíjas, ezért elmentem az Ogilvyhez, és ott lettem pár évre elnök. Akkor a Reklám Világszövetség elnöke is voltam. De pár év után rájöttem, nem számít, hogy mit mond a fiam.

Volt, aki a reklámos pályafutása során nagy hatást gyakorolt önre?

Pozitív és negatív hatás is ért, ahogy átmentem a különböző departmenteken. Eszembe jut néhány történet a kollégákról, akik valamilyen módon hatottak rám, ezeket elmondom. A tévédepartmentből elment Rod Erickson, akinek dolgoztam. Amikor bementem a mosdóba, megtaláltam a mosdó felett az ottfelejtett búcsúcsekket, kétszázezer dollárról! Amikor megjött a televízióosztály új elnöke, Nat Wolff – aki egy híres angol színésznőnek, Edna Bestnek volt a férje –, behívta Azamat Guirey-t, aki egy orosz herceg volt. A következőt mondta neki: mihelyst megtudom, hogy mit csinálsz, és miért vagy felelős, you are fired. Mert nem csinált semmit, ez az igazság.

De nemcsak orosz herceg volt a kollégáim között, hanem az egykor nagyon gazdag Stanley „Stan” Jones is, aki szintén hatott rám. Neki az 1929-es tődzsdekrach után csak a Rolls-a maradt meg, ezért eladta az autót és beállt copywriternek. Még az 50-es években is az volt, amikor én az ügynökséghez kerültem. Ő szerette megtréfálni a kollégákat. Volt egy elnökünk, a norvég származású Sigurd S. Larmon [1944-től 1962-ig volt a Y&R elnöke – a Szerk.], aki egyben egy nagy óraüzletnek volt a vezetője, és az volt a büszkesége, hogy Eisenhowerrel és Churchillel golfozott. Mindig egy fehér szegfű volt betűzve az öltönyébe. Stan Jones egyszer kitalálta, hogy beírja pár könyvbe, hogy ez a könyv Larmoné, és öt dollárt kap a szerencsés megtaláló a Young & Rubicam irodájában, a Madison Avenue 285. hatodik emeletén. A könyveket elvitte egy olyan negyedbe, ahol sok volt a hajléktalan. Hétfőn kilenckor tíz hajléktalan ült a hatodik emeleten, Mr. Larmon 9:15-kor érkezett, és meglepve látta a várakozókat. Fizetett. Sok ilyen történet volt.

Ezeket közösen eszelték ki?

Közösen, de leginkább Stan Jones.

Akkor ő nagy kópé volt.

Nagy bizony! És milyen tehetséges! Ő írta a szövegeket, persze én is írtam néhányat.

A Y&R elnökeként mi volt a feladata, mit csinált?

Azt, amit szerettem.

Utazni?

Na, azt nem. Hanem embereket vezetni úgy, hogy közben nem vezetem őket. Értem a falon mentek át a munkatársaim, mert bíztam bennük. Voltak olyan helyzetek, amikor pontosan tudtam, mi lenne a megoldás, de nem mondtam meg. Addig küldtem őket vissza, amíg ők rá nem jöttek a helyes megoldásra. De az az övék volt. És ahhoz sokkal jobban ragaszkodik is az ember. Azt hiszem, kilencszer vagy tízszer nyertünk Velencében és Cannes-ban. Tudják, hány díjat vettem én át?

Egyet sem?

Mindig az embereimet küldtem el. Ezt kell egy vezetőnek csinálnia. Nekem az üzletről fogalmam sincs. Én a számokkal nagyon rosszul álltam mindig is, viszont szerettek a munkatársaim. Serényi János [a McCann Erickson Budapest egykori vezérigazgatója – a Szerk.] mesélte, hogy egyszer egy nemzetközi továbbképzésen az volt a kérdés, hogy ki volt a kedvenc főnökük. Véletlenül három olyan mccannes vezető is ott volt, akik egykor nekem dolgoztak. És mindhárman azt mondták, hogy én.

Fél év Hawaii, fél év Budapest

Az év egyik felét hawaii házában tölti, a másik felét pedig Budapesten. Azért ingázik, mert Magyarországot tartja a hazájának, igaz, felesége nem szereti, hogy utazik. Budapesten folyamatosan be van táblázva, konferenciákra, kuratóriumi ülésekre és üzleti tréningekre hívják. Beszélgetésünkkor éppen a Bolyai-díj Alapítvány ülésén volt túl, és a General Electric, illetve a Vodafone dolgozóival készült találkozóra. A mindennapi életben asszisztense és sofőrje segít neki, házvezetőnője töltött káposztáját pedig nekünk is felemlegette. Alexander Brody büszkén mesélt a négy feleségéről. Azt mondta, hogy mindig azért váltak el tőle, mert túl sokat utazott. Viszont a barátság megmaradt mindegyikükkel, és idén nyáron a jelenlegi feleségével együtt megy az első feleségéhez – egy német grófnőhöz, aki az angol királynő unokatestvére –, mert az asszonyok barátnők lettek. Két gyereke van, a fia, Sandy közösségi médiával foglalkozik, Thyra pedig egyetemista. Angolul beszélgetnek, de a lánya kicsit tud magyarul.

Neveket ne kérdezzenek tőlem, de sokan voltak és nagyon jók. Az Ogilvynél például az egyik vezető nő magyar származású volt. De nem nagyon jöttem össze a magyarokkal. Közvetlen kollégáim között egy sem volt magyar, és soha nem is érdekelt, ki a szakmában a magyar.

Igaz az a történet, hogy amikor egyszer az Arc Plakátkiállítás zsűritagja volt, akkor annyira megtetszett önnek egy plakát, hogy kivett a zsebéből százezer forintot, és felajánlotta az alkotónak?

Nem emlékszem pontosan, de néha csinálok ilyen hülyeségeket. A történet úgy hangzik, hogy akár igaz is lehet.

Azt mondják, hogy ön már harminc évvel ezelőtt a jelenlegi ügynökségi modell végét jósolta. Mik voltak a jelei akkor?

Megmondom, milyen jelekből láttam, és nagyon csodálkozni fognak. A Bates nevű ügynökséget eladták a WPP-nek, amely dollármilliókat kaszált vele. Viszont egy ügynökség értékét az ügyfelek által addig beletett pénz adja. Egy új tulajdonos ugyanolyan növekedést vár el, vagy még nagyobbat, mint addig, viszont az ügyfelek nem fogják kifizetni még egyszer ugyanazt a növekedést, amit addig elért az ügynökség. A nagy holding-modell viszont ezt kívánná meg. Az ügyfelek azonban már nem tudják, vagy nem akarják kifizetni, ezért inkább kisebb, független ügynökségeket keresnek meg. Ha jól látom, akkor számos esetben ez történt.

Annak idején a mi ügynökségünk tulajdonosai a vállalat dolgozói voltak. Én mindig az ellen szavaztam, hogy az ügynökség nyílt részvénytársaság legyen. Mert tudtam, milyen kifutófiúból vezetővé lépni. Azt is tudtam, hogy ha nyílt részvénytársaság lesz a Young & Rubicam, akkor ilyen soha többé nem történhet meg. Ameddig én ott voltam, addig nem lehetett eladni az ügynökséget a WPP-nek, mert mindig leszavaztam. Utánam viszont nagyon hamar jött Martin Sorrell, és olyan részvényeseket tett gazdaggá a felvásárlással, akik korábban egy petákot sem tudtak volna önerőből megkeresni.

(Ez a videó a címlapfotózáson készült, Fiala de Gábor fotográfus 19. századi módon, nedves kolloidos eljárással fotózta le Alexander Brodyt.)

Milyen ember volt Edward Ney, a Young & Rubicam legendás elnöke?

Ó, Ed Ney! Közvetlen főnököm volt, tehát csak jót mondhatok róla. Tehetséges üzletember volt.

Voltak kedvenc reklámjai?

A kedvencem egy babakocsi-reklám volt, sajnos nem én írtam. A babakocsi alá az volt írva, hogy „Az egyetlen kabrió, amiből több fogy, mint a Fordéból.” Aztán az enyéim közül… nem tudom, ismeri-e a Black & White-ot?

Nem (B.A.).

Maga nem jó ember (viccel). Svédországban, amikor betiltották az alkoholhirdetéseket, akkor kitaláltam, hogy felhasználom a reklámban a whiskeymárka állatait, a fehér és fekete kutyát [westie és skót terrier – a Szerk]. A fehér fölött megjelent egy buborék, amiben megkérdezni a feketétől: „Mit adsz nekem karácsonyra?” A fekete meg azt válaszolja: „Tudod, hogy nem mondhatom meg.” Ezzel cseleztük ki a törvényt.

Amikor a Reklám Világszövetség elnöke lett, mi volt a feladata?

Két dologra emlékszem. Az egyik, hogy soha az életemben nem voltam annyira lámpalázas, mint amikor a pekingi Népek Csarnokában kellett beszédet tartanom a reklámról tízezer ember előtt. Arra pedig büszke vagyok, hogy az én elnökségem alatt léphetett be Magyarország, valamint, hogy az egyetlen olyan világszervezet volt, amiben Kína és Tajvan külön tagok voltak. Magyarországon Takács Ildikót bíztam meg a helyi szervezet vezetésével, ő lett a magyar Young & Rubicam első ügyvezetője is.

A rendszerváltás után megkeresték magyar reklámügynökségek?

Néhány reklámügynökségnek próbáltam segíteni, de ma már nem nagyon jelentkeznek nálam. Úgy látszik, az én eszméim elavultak mára. Egyébként az első Orbán-kormány és a szocialisták is megkerestek, hogy adjak tanácsokat a reklámiparról, de mivel nem kértem volna cserébe semmit, és ezért ebből nem is tudtak volna pénzt kivinni a hátsó ajtón, így nem tartottak igényt rám. Megkerestek szervezetek is, de aztán rájöttem, hogy azért, mert a nevemmel akarnak eladni valamit.

Foglalkozik a magyar közélettel?

Csak sporttévét nézek, imádom a focit és a Barcelonát.

De hogyan tájékozódik akkor az itthoni eseményekről?

Van egy barátom, aki a legjobb interjúkat készíti a világon, a Jóska [Nagy József, a 168 Óra volt rovatvezetője, jelenleg az FN.hu belpolitikai rovatvezetője – a Szerk]. Tőle megtudom azt, ami fontos. Meg megérzem. A politika egyébként sem érdekelt soha, ha valamit választanom kellene, akkor királypárti lennék.