Hogyan jutott el egy magyar idomárhoz az izraeli lottó felkérése?
Az volt az elképzelésük, hogy a korábbi reklámjaikban csak üldögélő Lucky nevű kutya a jövőben valódi főszereplője lesz a filmeknek, ezért rendeztek egy európai idomárválogatást, ahol engem találtak a legmegfelelőbbnek Lucky betanítására.

Sokan versenyeztek a munkáért? Mennyire szoros az európai mezőny ezen a területen?
Hogy európai szinten mennyire, azt nem tudom, de tény, hogy Magyarországon kevesen vagyunk, akik valóban ebből a szakmából élünk. Megkockáztatom, összesen hárman. Ráadásul mindannyiunknak megvan a maga speciális területe: Horkai Zoltán vadállatokkal, Andrejka György főleg lovakkal, én pedig szinte az ös.- szes háziállattal foglalkozom. Nehéz bekerülni ebbe a szűk körbe? Elég nehéz önállóan elindulni, hiszen a megbízások eleinte rendszertelenül érkeznek, ami szilárd háttér nélkül nagy bizonytalanságot jelent. Az első három-négy évben nem volt ritka, hogy azon kellett gondolkodnom: eledelt veszek az otthon tartott állataimnak, és én eszem rizst Vegetával, vagy pedig az állatok éheznek. Nehéz időszak volt.

Mi hozta meg végül az áttörést?
Az állattulajdonosokkal kiépített kapcsolatok folyamatos bővítése. Bár különös lehet, hogy egy állatokkal foglalkozó ember mondja ezt, de azt hiszem, hogy az egyik alapja a szakmámnak, hogy tudni kell az emberekkel bánni. Ahhoz, hogy minél több megbízást kapjak, többet és jobban teljesítsek, elengedhetetlen, hogy legyen egy olyan baráti kör, amely azokból a gazdákból áll, akik szívesen odaadják kedvencüket egy-egy forgatásra. Első körben tehát az a fontos, hogy kiépüljön egy óriási, több száz főből álló kapcsolati háló. Második körben pedig – ami részben összefügg persze az előbbiekkel – kulcsfontosságú, hogy az állatok tulajdonosai teljes mértékben megbízzanak bennem. Mondjuk, ha sikerül nagyon közel kerülnünk egymáshoz egy-egy állattal, abból néha érdekes helyzetek is adódhatnak: legutóbb például, amikor elbúcsúztam Luckytól és a gazdájától, a kutya utánam futott a liftbe. De a gazdák jellemzően inkább örülnek a jó kapcsolatnak, mert érzik, hogy az állat biztonságban van nálam.

Dióval, a Pannon-szpotok főszereplőjével is sikerült ilyen közeli viszonyt kialakítani?
Dióval – akit egyébként a valóságban Züminek hívnak – viszonylag könnyű volt kiépíteni a hatékony „munkakapcsolatot”, mert már rendelkezett egy jó, úgynevezett klikkeres alappal, amire a gazdája tanította meg. Ez azt jelenti, hogy a kezdetektől fogva tudta, hogy az idomár által kiadott klikkelő hanghoz jutalomfalat társul, és hogy éppen melyik mozdulatát díjazza a klikkelés. Ezért elég gördülékenyen lehetett vele haladni.

Valószínűleg nem mindegyik jelenet ment ugyanolyan könnyen – én arra tippelnék, hogy az volt a legnehezebb, amelyikben Zümi az asztalon lévő egeret fogta meg.
Érthető módon szinte mindenki azt szúrja ki, mert látványos, pedig az volt az egyik legkönnyebb művelet – az egyszerű pacsimozdulatból ugyanis néhány lépésben el lehet jutni hozzá. Valójában a gereblyecipelős jelenetek voltak a legnehezebbek. Zümi ugyanis többek között két dolgot nem szeret: kemény és nehéz tárgyakat cipelni. Ezért egyrészt egy kötéllel könnyítettük a nyél keménységét, másrészt pedig sok szünetet tartottunk, hogy pihenhessen. Erőltetni sosem szabad az állatot, mert bár sokszor van olyan jólnevelt, hogy megcsinálja a feladatot, de utána megsértődhet, és akkor nem lehet egy darabig együtt dolgozni vele.

Ez tehát egy kiegyensúlyozott, kétoldalú játék az idomár és az állat között?
Inkább egyoldalú. Valójában csak az állaton múlik, hogy megcsinálja-e, amit az idomár elképzel.

Körmöczi Bendegúz

Körmöczi Bendegúz messziről érkezett az állatidomári szakmába. Dolgozott termékmenedzserként és rendszergazdaként is, közben a Budapesti Műszaki Egyetemen villamosmérnöknek készült. Az egyetem elvégzése után 2003-ban mégis úgy döntött, hogy végre azt csinálja, amit mindig is szeretett volna: elindította saját vállalkozását, az AC Powert, így ma már főállású idomárként dolgozik.