Amikor egy olajtársaság csúcsmenedzsere Szollárként mutatkozik be angolul, nem szoktak mosolyogni a külföldiek? 

Ja, hogy napelem? Nem zrikálnak emiatt, lehet hogy azért, mert már látszik, hogy gyökeresen megváltozik a világ körülöttünk, aminek eredményeként az olajipar és a megújulók innentől már nem egymás versenytársai lesznek. De a nevem nem a napból, hanem horvát őseimtől jön, az ő nyelvükön ez a szó sókereskedőt jelent. 

Azt olvastuk, hogy a felmenői között volt Szent-Györgyi Albert is. Beszélne erről? 

Ő a nagymamám nagybácsija volt. A családom egyik ága a felvidéki gyökerekkel is rendelkező Verebély család. Ez utóbbi igen ágas-bogas, ennek egyike Szent-Györgyi Albert. A másik, apai ág pedig székely származású.

Orvosdinasztiában született. Tudatosan választott más pályát?

Praktikusan szinte mindenki orvos a családban. Anyai ágon igazi dinasztia ez, apai ágon apám volt az első, aki ezt a szakmát választotta. Hogy én miért nem lettem orvos? Se a biológia, se a fizika nem volt az erősségem, és hát maga az orvoslás sosem érdekelt. Nem voltam jó tanuló, sokáig még a gimnázium is lebegett, 12-13 évesen még az is reális opció volt, hogy cukrász vagy szakács leszek, aztán végül mégis gimnázium, majd bölcsészkar lett belőle, történelem−szociológia szakon végeztem a Pázmányon.

Első munkahelye a PR Herald volt. Akár úgy is alakulhatott volna, hogy most helyettünk ön kérdezi a Mol kommunikációs főnökét.

Én nem vagyok jó újságíró, így nem kár, hogy másként alakult. Az újságírás nem az én kenyerem. Hiányzik belőlem a kérlelhetetlenség, a megalkuvásnélküliség, az, hogy szívósan keressem az igazságot, jó szaglásom legyen ahhoz, hogy megtaláljam a sztorikat. Meg nem is írok olyan jól, ahogy abban a szakmában elvárható lenne. Ezért sem voltam ott sokáig.

A rövid riporterkedés után aztán a Közép-európai Kulturális Intézet és az amellett működő Európai Utas folyóirat munkatársa lett. Mivel foglalkozott itt? 

Ez úgy jött, hogy a Népszabadságban láttam egy hirdetést, hogy az intézet tudományos munkatársakat keresett, és mivel én mindkét szakomon a diplomamunkámat Közép-Európáról írtam, ezért jelentkeztem rá. Az intézet segítette az akkori, Közép-Európára nyitó kultúrdiplomáciát, a folyóiratba nem publikáltam, produkciós voltam, illetve egy tévéműsor előállításánál segédkeztem. 

Aztán az uniós csatlakozás után a munkahelyének állami támogatását megvonták, és munka után kellett néznie. Hirtelen váltással átkerült a Budapest Airporthoz pr-osnak, majd később ön lett a cég szóvivője. Ez hogy történt?

Az egyik ismerősöm jól ismerte az Avantgarde Group kommunikációs ügynökséget, amit akkoriban Schillinger Attila és Kurdy-Fehér János vezettek. Őket a Budapest Airport új menedzsmentje azzal bízta meg, hogy új kommunikációs csapatot verbuváljanak. Az ismerősöm ezt meghallotta, aztán szólt nekem. És összejött. Most, hogy így erről beszélgetünk, azt gondolom: minden munkahelyváltásom outsider pozícióból jött létre, vagyis mindig olyasmibe fogtam bele, amit addig nem csináltam. Ennek az a hátránya, hogy mindent a nulláról kellett megtanulni, ami az elején piszok nehéz. Előnye viszont, hogy frissen, új szemlélettel áll hozzá az ember.

Szóvivőként eléggé új nyelvezetet honosított meg. A Budapest Airport munkavállalóinak fellépéséről akkoriban úgy nyilatkozott: „Örülni kéne, hogy lyuk van a fenekükön” – mondta, majd azt is hozzátette, hogy „le van petézve a munkahelyüket, megélhetésüket féltő dolgozók követelésein”.

Ekkoriban sztrájkhelyzet volt Ferihegyen, de az országban is felfokozott politikai állapotok uralkodtak: hónapok óta zajlott a Gaskó-féle vasutassztrájk. Ebbe illeszkedett bele a reptéri megmozdulás, ami alapvetően nem az ottani helyzetről szólt. A repülőtéren nem volt kolbászból a kerítés, de azért a dolgozók nem éltek rosszul, viszonylag jó fizetést, magas juttatásokat kaptak. Nem is hittük, hogy lesz sztrájk, de amikor végül lett, reggel ötkor kifele menet egy munkatársammal a kocsiban úgy döntöttünk, hogy mi, kommunikációsok leszünk a rossz zsaruk, akik belemennek a harcba. Ezzel a menedzsmentnek megadjuk a lehetőséget, hogy ők legyenek a jó zsaruk, akik képesek megállapodni az érdekképviseletekkel. Plusz elhatároztuk, hogy alapvetően az utasok pártjára fogunk állni. A szakszervezeti konfliktus helyett arról beszélünk, hogy a „reptéren foglyul ejtették az utasokat”. Ezzel a menedzsment egyetértett.

A nyelvhasználattal is? 

Nem, azzal nem. Mai fejjel már persze nem így mondanám. Hiba volt, hogy túltoltuk és nagyon szenvedélyesre sikeredett. De a stratégiánk alapvetően jó volt, amennyire emlékszem, a közvélemény előtt azt a csatát megnyertük, az emberek mellénk álltak, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy elég hamar vége is lett a sztrájknak.

Ekkor lett az év szóvivője?

Nem, az egy évvel korábban volt, nem hiszem, hogy abban az évben megválasztottak volna.

Két évvel ezután pedig bekerült a politika világába. Mi azt hallottuk, hogy az ön felkérése Bajnai Gordon ötlete volt.

Ő 2006-ban hét hónapig a repülőtér elnöki posztját töltötte be, akkor ismertük meg egymást. Sikeres üzletember volta ellenére korábban kerülte a nyilvánosságot, ekkor lépett ki igazán a porondra, a kapcsolatunk innen ered. Amikor 2009-ben Bajnai lett a miniszterelnök, akkor az előző kormányszóvivő, Daróczi Dávid is távozott, mondván, az új vezetőhöz új arc és hang kell. Húsvét vasárnap Óbuda egyik játszóterén hintáztattuk a gyerekeket a feleségemmel, amikor csörgött a telefon: Szia Doma, Bajnai Gordon vagyok, tudunk beszélni? Ekkor kért fel. Talán azért, mert bennem megbízott, nem voltam politikailag elkötelezett, és úgy gondolta, hogy kommunikációs értelemben nyitni tudok a jobboldal felé.

Miért vállalta el?

Az ő személye meghatározó volt számomra. Remek ember. Másfelől, mivel mindig is távol voltam a politikától, ezért úgy gondoltam, nem is lenne máskor lehetőségem arra, hogy ezt csinálhassam, itt az egyetlen pillanat. Úgy láttam, hogy egy alapvetően nem politikai, hanem szakmai alapon működő válságkezelő kormányban ezt a posztot el lehet és el is kell vállalni. Izgatott és kíváncsi is voltam. Nem bántam meg, életem talán legjobb 13 hónapja volt, igazi mindennapos adrenalinözön.

Akkoriban egy HVG-interjúban azt mondta, hogy „A miniszterelnöktől is annyit kértem, ne kelljen soha hazudni. Mire azt válaszolta, ő garantálja, hogy nem lesz olyan ügy, amire a gyanú árnyéka vetődne. Úgyhogy nekem csak patyolattiszta ügyeket kell kommunikálnom.” Ez így is lett?

Igen. Bajnai Gordon megmondta, hogy a helyzet nagyon rossz, a válságkezelést végre kell hajtani. De az ország az első, az nem számít, hogy minket szeretnek vagy utálnak. Azt kérte ezért tőlem, hogy mindig csak az igazat mondjam, ne törődjek az esetleges pártpolitikai konzekvenciákkal. Ezt azért úgy is sikerült elérni, hogy csak az ő, illetve a válságkezelő kormány ügyei tartoztak hozzám. Az összes többivel én nem foglalkoztam.

Találtunk egy akkori Fidesz-közleményt, amiben tiltakoznak az ön kormányszóvivői kinevezése ellen, stílusát Cser-Palkovics András minősíthetetlennek titulálta. A családja egyébként mit szólt az új munkájához? Mondjuk az édesapja, aki tagja a Professzorok Batthyány Körének?

Ahogyan korábban nem volt baj abból, hogy nem lettem orvos, most épp ellenkezőleg történt. Édesapám konzervatív értékrendű ember, az ő világába ez nem fért be. Nemcsak ő, de a családom több más tagja is le akart beszélni arról, hogy elvállaljam. Végül, amikor látták, hogy miként működött ez a gyakorlatban, akkor megbékéltek vele.

A szóvivőség 2010. május végén véget ért. Ezután rögtön átkerült a Molhoz?

Nem, egészen novemberig nem dolgoztam. Részint tudatosan. Az embert elkapja a kormányszóvivőség, elhiszi, hogy fontos, azt gondolja, hogy minden róla szól. De nem. Emlékszem, hogy május 31-én lejárt a mandátumom, aznap folyamatosan csörgött a telefonom, másnap semmi. Azt megélni, hogy nem hívnak, elég rossz érzés. Mázlim volt, hogy csak 13 hónapig tartott, így még meg tudtam őrizni a józanságom, még helyre tudtam billenteni saját magam. Az akkori nyaram arról szólt, hogy „lejöjjek a szerről”. A családommal töltöttem az időt. Végül ősszel kezdtem el tanácsadóként dolgozni a Molnak.

Ahol először Horvátországba ment. Ekkoriban ez a hely Mol–INA ügy és a Hernádi Zsolt elleni ügyészségi vizsgálat, illetve az ellene indított nemzetközi körözés miatt igazi háborús terepnek számított. Miért önt küldték ide és miért vállalta el?

2010-ben lett Áldott Zoltán személyében új elnöke a Mol horvátországi leányvállalatának, az INA-nak. Ő keresett maga mellé kommunikációs tanácsadót, aki a meghatározó tulajdonos álláspontját képviseli Horvátországban. A feladat elsősorban arról szólt, miként tudjuk szakmai befektetőként hallatni hangunkat egy érzelmileg túlhevített környezetben. Egy héten több napot ott töltöttem, de amikor 2011 februárjában elszabadultak az indulatok, akkor Somlyai Dóra, a Mol akkori kommunikációs igazgatója úgy látta jónak, ha a cég budapesti központjába is bejárok, így egész heti munka lett belőle. Eleinte csak saját laptoppal, egy íróasztal szélére tudtam leülni, nem volt máshol hely.

Nyilván az asztal széléről jókat mondhatott, ha most ön a főnök. Honnan tudta, hogy a sajátos horvát közegben mit kell csinálni?

Azért ez nem ment ilyen egyszerűen, hiszen ez egy hatalmas cég, olyan komplex kommunikációval, ami Magyarországon szinte csak itt jellemző. A horvátországi megbízással kezdődött, ahol új kommunikációs irányról döntött a vezetés, hogy menjünk közelebb a horvát médiához. És én elkezdtem a horvát újságírókkal beszélgetni, akikkel ugyanúgy meg lehetett találni a hangot, mint a magyarokkal. Beszélget az ember velük, partnerként fogadja el őket, empatikusan viszonyul hozzájuk, így kapcsolatot lehet velük kialakítani. A horvátok is jól beszéltek angolul, a kulturális különbség pedig nem olyan nagy, hisz egy ománi, pakisztáni vagy orosz sajtókapcsolat sokkal nehezebb.

Valaki úgy jellemezte önt, hogy „kisfiúsan kedves” a modora, egyszerre laza és informatív. Érti, hogy lapzárta van, érti, hogy az újságírónak milyen a munkája. Ez adottság önnél, hogy így kommunikál az újságírókkal?        

Az, hogy empatikus tudok lenni, valószínűleg az outsider voltomból fakadt. Feleségemtől kaptam egy fából készült órát a születésnapomra, és amikor megkérdezték tőle, milyen fából készüljön, akkor ő az ébent választotta, mondván, szerinte én olyan vagyok: az ébenfát ugyanis jól lehet formázni, felületileg megmunkálni, de belül olyan kemény, mint a kő. Szerinte kedves, udvarias, odafigyelő srác vagyok, de a lelkem mélyén kurucosan nyakas.

Azt hallottuk, hogy kormányszóvivőként is kissé úgy viselkedett, mint egy corporate szóvivő, eléggé önjáró volt, leginkább a főnökre figyelt, elsősorban hozzá volt lojális, és ezt az apparátus nehezen viselte.

Még mindig jobb volt, mintha fordítottan működött volna, mert akkor jöttek volna az elszólások. Akárhol volt a miniszterelnök, mindig volt vele egy szóvivő, ez pedig azért volt jó, mert bármi történt, azonnal meg lehetett vele beszélni, miként kell kommunikálni.

A Molban is erős a kapcsolat az első számú emberrel, Hernádi Zsolttal?

A Mol elképesztően hatalmas és komplex vállalat. A kommunikációja is. Sokrétűségében és érzékenységében elég sokban hasonlít egy kormányzathoz. Ennek megfelelően Hernádi Zsolt is nagyon on-hand, mindenről azonnal szeret információt kapni, szereti a kommunikációt szorosan kézben tartani. Én pedig ehhez a ritmushoz szoktam, amikor a kormányfőnek dolgoztam. 

A karrieríve a Molnál erősen hasonlít a Budapest Airportnál tapasztalthoz. Alulról kezd, majd látványosan felível és viszonylag rövid idő alatt kerül a csúcsra. 

A Budapest Airport is nagy kihívás volt, de a Mol egy sokkal összetettebb vezetői kihívás. Kevés ennyire sokrétű kommunikációjú vállalat van itthon. Közvetve és közvetlenül több mint 50 ember tartozik alám, és számos kihívással kell szembenézni a kommunikáció legkülönbözőbb területeiről. Mind földrajzi, mind pedig szakmai értelemben. Omántól Százhalombattáig, belső és külső kommunikáció, szponzoráció, márkaépítés és a többi. Itt tényleg minden van. A Mol a régió legnagyobb vállalatcsoportja, 40 országban 26 ezer munkavállalóval. Ezt összefogni nehéz feladat, amit nem szabályokkal, adminisztrációs eszközökkel lehet megtenni, hanem azzal, hogy egy akolból való emberekkel dolgozik az ember együtt, olyanokkal, akikről tudja, hogyha döntési helyzetbe kerül, körülbelül ugyanúgy dönt majd, mint ahogy én tenném. Hernádi Zsoltban az a fantasztikus, hogy az elmúlt 15 évben folyamatosan építkezve egy olyan menedzsmentet rakott össze, amely az ő világlátásával, értékrendjével hellyel-közzel azonos. 2010 után kellett két-három év, amíg a cég elnöke számára rólam kiderült, hogy megbízhat-e bennem, hogy megbizonyosodjon arról, ugyanazt képviselem-e, mint ő. Végigjártam a lojalitás-camino-t. Anélkül ez nem tudna működni. 

Ez kicsiben a saját csapata esetében is így van? 

A Magyarországgal foglalkozó csapatot az elmúlt három évben én tettem össze. A nemzetközi csapatokat már készen kaptam. A magyar részlegnél az volt az alapvető szempont, hogy ezt a komplex kommunikációt meg tudjuk csinálni. Olyan emberek kellenek, akik egyrészt ismerik a hazai blue chipek sajátságos hangulatát, másrészt pedig az ügynökségek gondolkodásával is tisztában vannak. Többet is ügynökségekből sikerült átcsábítani. Ki kellett mozdítani a céget a corporate image-ből, megpróbáltuk közelebb vinni az emberekhez. Célunk, hogy nyitottabb márka legyünk, de ehhez speciális tudású szakemberek kellettek.

Ön mekkora büdzsével rendelkezik? 

Pontos összeget nem akarnék mondani, de Magyarországon több mint 1,5 milliárd forint. Szponzorációval együtt − a TAO-t nem számolva − ez felmehet akár a duplájára is. Csoportszinten ez jóval több. De hozzáteszem, hogy ez egy FMCG céggel összehasonlítva nem igazán nagy tétel.

Ebben a kívülről nagyon hierarchikusnak, merevnek tűnő, 26 ezer főt alkalmazó cégcsoportban a vezetők valahol az égben találhatók. Ön állítólag kreatívan is segíteni akarta az emberközeli vezető koncepcióját: vállalati rendezvényeken a vezetők voltak a csaposok, vagy éppen sütiket árultak. Ez bejött?

Minden a márkáról szól kívül is, belül is. Ezért ugyanakkora erőbedobással foglalkozunk a munkatársakkal, mint a külső ügyfelekkel. Az a véleményem, hogy a belső kommunikációt a szakma meglehetősen mostohán kezeli, pedig hihetetlenül fontos szerepe van. Egyrészt megtalálni a megfelelő munkatársakat – és ez az olajiparra hatványozottan érvényes – mindig nagyon nehéz. Az, hogy mit gondol egy pályakezdő egy adott cégről, az employer branding feladata. Miért éri meg ide jönni, ebbe a furcsa épületbe? A hr pr-e egyre nagyobb jelentőségű. Másrészt az, hogy a már itt dolgozók számára mit és hogyan kommunikálunk, legalább annyira lényeges. És ez megint brandkommunikáció: a vállalati és személyes vízió megtalálása, kommunikálása legalább olyan fontos, mint a vállalati elköteleződés megteremtése. Mit írjunk a belsős magazinba? Süssön-e a vezető otthon karácsonyi sütit, amit aztán elad? Pár éve próbáljuk már közelebb vinni a vezetőséget a dolgozókhoz, illetve sokkal inkább bevonó kommunikációt folytatunk munkatársainkkal. A frontális, plenáris belső kommunikációnak vége. Az már nem megy, hogy mi mondjuk meg nekik, mit gondoljanak a Molról, hanem együtt kell megfogalmazni és megélni ezt. Elmegy az ember mondjuk Algyőre, Tiszaújvárosba, és megkérdezi az ottaniakat arról, hogy mi fáj nekik, vagy éppen mi tetszik.

Azt hallottuk, hogy ön hisz a fenntartható fejlődésben. Ezt hogyan egyezteti össze azzal, hogy egy olajtársaság alkalmazottja?

Mi nem azt akarjuk mondani, hogy a Mol környezetvédő cég, hiszen most még elsődlegesen olajat kutat és finomít. Persze sokat teszünk a fenntarthatóságért, de ez mindenkinek a házi feladata. Erre nem kell külön büszkének lenni. Amire büszkék vagyunk, az a bevonó fenntarthatósági kommunikáció, ahol nem az a fontos, hogy mit csinálunk, hanem az, hogy mit csinálnak a fogyasztók és a Mol közösen. Erről szól többek között a használt sütőolajgyűjtő kampányunk, a zöldövezeti programunk, vagy a Mol Bubi is. És ez megint márkaépítés, mert a közös tevékenység által sokkal erősebb brandkötődés alakul ki.

A szponzoráció során megkap egy keretet, és azon belül ön dönti el, hogy ki kap belőle, melyik sportág melyik sportolója?

Erre vannak lefektetett irányelveink: sikeres látványsportokat támogatunk, mint a foci, hoki vagy kézilabda. A másik nagyon fontos irány a fiatal tehetségek támogatása, akiket aztán hosszabb ideig kísérünk pályájukon. A kérdésre válaszolva: szigorú szabályaink vannak arra, hogy mi alapján támogatunk egy adott személyt vagy célt. Emellett támogatnia kell a márkakommunikációt is. A szakmai javaslatokat megtesszük, de a legvégső döntéseket az elnök-vezérigazgató hozza meg. És ez így helyes.

Ő tehát szereti a jégkorongot? 

Hogyne, a jégkorong az egyik leginkább hozzánk illő sportág: férfias, gyors, szerethető, ráadásul feltörekvő sportág ma Magyarországon, és csodálatos szurkolótábora van. 

A Tankcsapdát is az elnök miatt támogatják?

Az, hogy ő a legfőbb döntéshozó, egyáltalán nem azt jelenti, hogy miatta támogatnánk bárkit is. Sőt! Kőkemény, üzleti elvárásai vannak minden támogatással kapcsolatban. A Tankcsapda története is klasszikus: Fejes Tamás, a zenekar dobosa évekkel ezelőtt betelefonált a Molhoz, hogy ő azzal szeretne beszélni, aki a szponzorációkkal foglalkozik. Végül eljutott az egyik kollégámhoz, akinek elmondta, hogy a zenekar sokat autózik, és arra gondoltak, hogy mi lenne, ha a Mol adná ehhez a benzint. Cserébe ráírnák a kamionra, hogy tele a tank, ez lenne a turnéjuk neve. Az ötlet nagyon bejött az akkori kommunikációs csapatnak és szerződést kötött velük, ami óriási siker lett. Szép része a történetnek, hogy a Tankcsapda énekese, Lukács László és Hernádi Zsolt jó barátok lettek, de ez már jóval az első szerződéskötés után történt.

Apai nagyapja futballedző volt. Ön szokott járni meccsekre a főnökével, ott van a VIP-páholyban?

Nem. Tudom, hol a helyem.

Azt hallottuk, hogy Garancsi Istvánnal is jóban van. Önök a Magyar Természetjárók Szövetség vezetőségében is együtt dolgoznak.

A Mol támogatja az MTSZ-t, és én emiatt vagyok elnökségi tag. De értem a kérdésüket. Garancsi Istvánt tisztelem és szupertehetséges üzletembernek tartom. Ő egy zseni, annak minden nyűgével és jó oldalával együtt. Közvetlen, kemény, de végtelenül korrekt ember. Tudom, hogyha ezt majd le fogják írni, és persze előtte ott lesz az, hogy Bajnai Gordon szóvivője voltam, akkor az átlag magyar politikafogyasztó számára ez összeegyeztethetetlennek tűnik majd. A Molban az a jó, hogy itt mindenki túllép ezen a szemléleten, és egy másik szinten értelmezi mindezt. Vagyis itt olyan kapcsolódások tudnak létrejönni, amiket a primér politikai kommunikációs logika alapján el sem tudnánk képzelni.

Kormányszóvivő korában azt nyilatkozta, hogy nem akar majd 36 évesen is szóvivő lenni. Most 41 éves.

És nem is vagyok az.

De a legnagyobb magyar cég kommunikációs vezetője. Innen hogyan tovább?

Amikor a kormányszóvivőségem véget ért, akkor is azt gondoltam, hogy mi lehet ezután, mi lehet ennél nagyszerűbb, hisz ott van az ember a dolgok kellős közepén. Ezeket el kell engedni, mert nem arról szól, hogy elértem valamit és a világ tetején ülök, hanem arról: amit éppen csinálok, az jó vagy sem. Hisz mi lehet ennél nagyobb, az Európai Bizottság, az ENSZ, az Intergalaktikus Birodalom, vagy mi? Élvezem a munkám, hálás vagyok a sorsnak érte, de nem úgy élem meg, hogy a csúcson vagyok, hanem azon töröm a fejem, miként lehetne egy kampány még jobb és szebb. Van az a mondás, hogy nincsen kis szerep, csak kis színész.

Az ébenfa hasonlatnál maradva, hogyan őrzi meg a keménységet és a csiszolható felszínt egyszerre? Van erre valamilyen módszere?

Két recept van. Az egyik a feleségem. A másik meg, hogy egy  kicsit mindig kívül kell maradni. Az ember menjen egy picit szembe az árral ‒ de maradjon mozgásban. A mozgás dinamikája jelenti a különbséget. 

A cikk megjelenését a Telekom támogatta.