Gimnázium elején mindenképp rakétát akartam építeni; bele is ástam magam a szakirodalomba, amiből az derült ki, hogy robbanószer kell bele, de ha folyékony hajtóanyagú szivart készítek, akkor megteszi az alkohol is, meg valami erős oxidálószer mellé. Lehetőleg tömény salétromsav vagy folyékony oxigén. Savból csak híg löttyre volt kilátás, de megbíztam egy osztálytársamat, hogy kérjen nekem oxigént az apjától, aki a KFKI-ban dolgozott. De az apuka azt üzente vissza, hogy olyat nem tud szerezni, mert azt kizárólag rakéták hajtására használják.

Most már nem akarok rakétát, de ha akarnék, koncentrálhatnék nyugodtan az áramvonalra, kegyetlen tömény savat ugyanis a reklámok szerint bármely háztartási boltban kaphatok. Például Cillit Bang néven. Ez az az anyag, amely a szpotban egyetlen suhintással tünteti el a zuhanyra évek alatt rárohadt vízkövet, pénzről a zsebkövet, padlóról a légkövet. (Ebben amúgy az az idegölő, hogy a felkonf szerint a reklám alatt sokan kimennek, de most ne tegyék, mert ez más – és aztán cillitlajos előadja a legnyomorultabb, legközépszerűbb tévéshopszöveget.) Vagy az Ajax zsíroldó, amely a Debil Dalszöveg Díjra erősen esélyes nóta kíséretében figyelhető meg, ahogy szintén egy mozdulattal marja le a tepsiről a rásült pecsenyeszószt. Meg még egy csomó anyag, mind-mind tükörfényű felületet hagy maga után, ha véletlenül kiömlene a tartálykocsiból, magmáig letisztítaná a földet. Mármost nálam előfordulnak ilyen makacs szennyeződések, és minden számolgatás nélkül ki merem jelenteni, hogy ami a jénairól ilyen könnyed legyintéssel szedi le az odatöpörödött-szenesedett-penészedett maradékot, az minimum kromofág. De még inkább királyvíz. Csak szólok előre, hogy ne lepődjön meg senki, ha majd a házi készítésű Scudok nekirugaszkodnak. Már ha nem tetszett csúnya kövéret hazudni valakinek, pusztán nemzetbiztonsági okból.

Azt csiripeli egy női csodálka, hogy bezzeg a Danone nullaszázalékos joghurtja; közben a képernyőre letesznek egy dobozzal, és jól láthatóan rá van írva, hogy 0,1 százalék. Mondom csöndesen, hogy ez azért arcátlan, mire az asszony felvilágosít, hogy igazi nullaszázalékost nem is lehet csinálni. Ami akár úgy is lehet, meg az is, hogy az majdnem nulla, no de ha nem annyi, akkor aki mégis nullát mond, az alighanem füllent, másrészt pedig a százszázalékos disznózsírhoz képest az egy százalék is nulla, de mégsem úgy hívjuk, hanem egynek.

Aztán, ha már előkerült a csodálka és az ő munkaköre. Jó, rendben, meg kell jeleníteni a reklámban az állatbőrben rohangáló bennszülött vadat, aki úgy ámul a Terméken, mint borjú az új kapura. Na de tegye fel a kezét az az unoka, aki hallotta már a nagymamáját olyan hangsúllyal kérdezni, hogy „a hűűtőből?”, ahogy a Kinder-reklámban hallható! Mert hogyha mondjuk az lenne a felvetés, hogy „nagyi, hozzad hama’ a vasvellát a hűtőből”, akkor oké. De hogy a csokit ott tartjuk, az azért nem felfoghatatlan, még ha a szokásosnál több sovány tejpor került is bele.

Végül, mert ez is Kinder, és megérdemli. Ez a hűtős álmélkodás talán az információközlési kényszerrel igazolható - de mi magyarázza akkor ugyanennek a gyárnak azt a hosszúkás üzenetét, hogy a kite-ozásban az a legjobb, ahogy könnyedén felkap a szél, meg még valami hullámok is jönnek, hogy teljes idiotizmusában mutatkozhasson be a főszereplő. És a tételkérdés: milyen műfajú filmben lenne helyén ez a tiroli tehénpásztorlányka azzal a mondattal, hogy „az én torkosságom nem éri be akármivel”? Nicht vor den Kinder, für alle Fälle.