Cicázás

Jaaaaj, de buta vagy te, hát úgy, hogy az egyik cica reggel néz bele, a másik meg este! – vágja rá bármelyik kiscsoportos ovis. Nos, örömmel jelenthetem, a sorrendben negyedik választási harc során erre a szintre már feljutottak a politikai versenyzők. Rájöttek, hogy abból semmi baj nem lehet, ha úgy hangsúlyozzák feltétel nélküli vitakészségüket – mit is beszélek: vitaéhségüket! –, hogy megátalkodottan kötik magukat különböző elkerülő vitadátumokhoz, mint megváltoztathatatlanokhoz. Hogy az élet történései végül is áthúzták ebbéli elképzeléseiket és kikövetelték a találkozást? Pech. Mijaú és nyaú.

S a kampány? Ja. A kampány. A „Most aztán én jól megmondalak ám az embereknek!” munkacímű, sok szerző által jegyzett reklámtechnológiai tragikomédia. A hölgyek és urak, akik máskor törvénykezésileg fennhéjázva kenik-vágják a reklámot mint olyat, most, amikor művelniük kellett volna, akkor hozzá se tudtak szagolni. USP: nulla. Eredetiség, gondolat: rossz reklámklisék. Emberi motívumok, érzelmi megközelítés: megkopott sztereotípiák. Layoutok: förtelmesek. Filmek: 20 évvel ezelőtti centrumáruház-reklámok. Hatóerő: jaj, jaj, jaj. Röviden: nem a 2002-es minden idők legszínvonalasabb, legértelmesebb, legemlékezetesebb választási reklámkampánya, de nem ám. A legjelentéktelenebb, talán. Győzelem, vereség dolgában nem tényező. Mi marad meg akkor hát belőle? Pár momentum, amelyekre visszaemlékezve még mindig hitetlenkedve ingatom a fejemet, mint a Doberdónál légnyomást kapott dédapám.

Lehettünk tanúi például kommunikációs ámokfutásnak, kötelet, kalapácsot, szöget, alagsort emlegetve, előbb letagadva a már kimondott mondatokat, majd a bizonyító hangfelvétel felbukkanásakor szövegkörnyezetből való kiragadást nehezményezve. Sovány próbálkozás. Válaszként a másik oldalról azonnal érkezett is a filmriposzt, lazán kikölcsönözve a másik, a mindenkit választási részvételre mozgósító pártsemleges kampány fő verbális motívumát („ÉS ÖN?”). Na és? Onnan kell „szerezni”, ahol van. Naugyehát.

Torgyán úrtól egy filmetűdben megtudhattuk, hogy a kisgazdapárt teremtett meg mindenünket, köztársaságtól modern mezőgazdaságig. (A történet jól ismert. Az Úr hat nap alatt teremtette meg a Világot. De már előtte is foglalkozott a kérdéssel pár kisgazda.)

S ha már itt tartunk, Thürmer úr meg ráébresztett bennünket arra, hogy azért a Kádár alatt sokkal jobb volt fiatalnak lenni (különösképpen neki, gondolom én, lévén, hogy ő most már öreg).

Láttuk Kuncze urat a volán mögül kihajolni, felokosítani minket, majd továbbhajtani. Hogy ugyanezt tette a már említett Thürmer úr egy vagy két kampánnyal korábban az MSZMP akkori propagandafilmjében, mondván: a kormánynak baloldalt a helye? És? Arra se figyelt oda senki.

Ráment a gatyája? Ideje váltani. Ez volt a felirata annak a hirdetésnek, amelyen a szereplőnek jól láthatóan a helyén volt a gatyája. Csak a nadrág hiányzott a képről. A gatya nem nadrág. A nadrág nem gatya, hacsak nem rojtos. Magyar nyelvi értelmező kéziszótár. Beszerzendő legközelebbre.

Más. A tett első, a szó második, olvastam Orbán úr „Jesus loves you!” pózban mosolygó mellképe mellé felvésve, billboardilag. Mindegy, milyen idézet ez, s hogy honnan, a lényege az adott kontextusban: felesleges megbeszélni előzetesen bármit is, teszünk valamit, azután megmagyarázzuk, mit csináltunk. A konkurencia meg hadd hörögjön, hogy: íme, a tett és a tettes! Megtudtam továbbá azt is – hogy a Jövő elkezdődött. Éjjen, éjjen!!!, kiáltaná erre egy emberként ugorva talpra és vastapsikolásban egybeforrva minden valamire való pártnagygyűlés nyelvlógató közönsége. Annak ellenére persze, hogy múlt, jelen, jövő nem ér véget és nem kezdődik. Csak van. Vagy nincs. Különösen az utóbbi.

Velünk az ország! – hirdette a másik nagy párt fő üzenete. Fel nem foghatom, hogy amennyiben valóban velük volt, akkor minek kellett akár egyetlen fityinget is kidobniuk arra a drága médiára. És: Magyarország többet érdemel – MSZP – tudatta a másik mondatuk. A szerencsétlen megfogalmazás egyik lehetséges megfejtése, ugye: mi vagyunk azok a reklámozók, akiknél az ország többet érdemel. Beszélni magyar kicsike.

És jaj, azok a szépséges vadragasztások, átragasztások! Van annak valami diszkrét bája, amikor magukat politikusként definiáló emberek önszántukból jelennek meg lámpavason, szemétgyűjtőn. Amikor meg az utóbbi helyek során a parlament környezetvédelmi bizottságának elnöke virít, ráadásul a kuka szögével átfúrt homlokkal, az egy külön intellektuális kaland a figyelmes szemlélő számára. Mint ahogyan a Díszállat-kereskedés (Zierfisch und Tierhandler) ablakára több példányban felnyalt közismert pártember is széles asszociációs mezőt kínált fel a tűnődő elme virágtépő, pillangóhajkurászó barangolásához.

Végül igazi katarzist jelentett – s feltehetőleg az Egész Kampány Legnagyobb Baromsága Díj nyertese is egyben – az a reakció, amely egy fiatal fideszes képviselőjelölt száját hagyta el akkor, amikor az SZDSZ nehezményezte, hogy óriásplakátjukat emberünk amúgy bizonyára vonzó portréival ragasztották felül. Közünk nincs a történtekhez, reagált a főszereplő, a nedves plakátjaimat könnyen le lehet venni az eredeti helyeikről, amiket rossz szándékúak aztán bárhol elhelyezhetnek. Értsd: Kuncze ott lesett a sarkon, s amint távozott végre a plakátragasztó, boldogan vitte át a konkurencia még nedves plakátját az SZDSZ billboardjára.

És ezek csak a vidámabb momentumai voltak annak a fújásnak-karmolászásnak, amelynek során 2002-ben, Magyarországon, a macskák összevesztek az egerek tulajdonjoga felett. Cin.