Amikor az interjú előtt emaileztünk, azt írtad a Magyar Művészeti Akadémiáról (MMA)  és a Műcsarnokról, hogy nyilván van véleményed róla, de egy mondatban meg tudod fogalmazni. Előbb lássunk neki az egy mondatnak, utána meg majd térjünk rá ki, hogy miért csak egy mondat.
Bármilyen művészeti struktúra is van Magyarországon, soha nem változtat a kortárs képzőművészeten, mert ugyanúgy fognak alkotni a művészek, csak megváltoznak a bemutatás színterei.

És ezt nem látod problémának?
Természetesen problémának látom a Műcsarnok helyzetét, de az emberek a Műcsarnokot a kortárs művészettel együtt temetik. Attól, hogy egy intézmény nem a progresszivitásról szól, attól még folyik az alkotó munka, csak máshol jelenik meg. Szerintem a kisebb galériák meg fognak erősödni, sokkal nagyobb szakmai figyelem összpontosul majd rájuk. Amennyire rossz tehát, hogy a Műcsarnok kikerül a progresszív kortárs képzőművészet reprezentációs helyei közül, annyira jó, hogy a galériahálózatok előtérbe kerülnek.

Ezt ki finanszírozza majd?
Eddig is működtek kis galériák. Nagy részük magángalériák, saját önerőből mutatták be a haladó művészetet, más részük pedig ilyen-olyan önkormányzati és egyéb támogatásokkal tartották fent magukat. Tehát én nem félek attól, hogy művészeti válság lesz Magyarországon, és ez a lényeg. Például a hetvenes-nyolcvanas években virágzott a magyar underground mozgalom, és kiváló teljesítmények születtek. Ennek ellenére semmiképp sem hasonlítanám össze a két rendszert, ettől azért még mindig jobb a helyzet.

Ezt majd meglátjuk, de mi lesz a nemzetközi reprezentációval?
Ez természetesen komolyabb problémát jelenthet, hiszen a Műcsarnok nem feltétlenül az újító, a kritikai és progresszív irányokat fogja támogatni. Viszont biztos, hogy lesznek olyan új kezdeményezések, amelyek megtalálják az útjukat külföld felé a Műcsarnok nélkül is, sőt, lehet, hogy a nemzetközi közönség inkább ezekre lesz kíváncsi, és nem arra, amit a Műcsarnok kínál nekik. Máshová kell majd figyelni.

Ezzel egyet tudok veled érteni, de akkor szerinted az eddig megjelent kritikák, publicisztikák eltúlozzák a helyzetet?
Ha csak a Műcsarnokról beszélünk, akkor nem, de ha a kortárs magyar képzőművészet lehetőségeiről beszélünk, akkor kicsit igen. Szerintem csak a Műcsarnok helyzete sötét.

Amikor kihirdették, hogy a Velencei Biennálén te képviseled idén Magyarországot, akkor mennyi jutott el hozzád a reakciókból?
Érdekes tapasztalat volt. A kurátorommal, Uhl Gabriella művészettörténésszel úgy láttuk, hogy a korábbiakkal ellentétben talán nem volt annyira megosztó az eredmény. Rengetegen gratuláltak, a legkritikusabb művészettörténészek is, de nemcsak gratuláltak, hanem örültek is. Egyébként nagyon tetszett Koronczi Endre, Várnai Gyula és Kokesch Ádám pályázata.

Szerinted jelez valamit, hogy soha korábban ennyi (19) pályázatot nem nyújtottak még be?
Nem tudom pontosan, csak találgatni tudok én is. Elképzelhető, hogy a Gulyás vezette Műcsarnokban olyan értékek is megjelentek, amelyek Petrányi Zsolt (a Műcsarnok igazgatója volt 2005 és 2011 között - a Szerk.) alatt talán kevésbé. Például a nemzeti értékek, a keresztény, szakrális témák, vagy a határon túli magyar művészet. Lehet, hogy bátorkodtak olyanok is pályázni, akik Petrányi alatt nem tették ezt meg. Négy évvel ezelőtt én is pályáztam egy szakrális munkával, az volt a címe, hogy Magyarország ezer éve Szűz Mária oltalma alatt áll. Voltak a kuratóriumban olyanok is, akik nem tudták eldönteni, hogy komolyan gondolom-e, vagy viccelek. Pedig csak egy állítást tettem.

Kicsit úgy érzem, mintha ódzkodnál állást foglalni, túl óvatos lennél, miközben nem látom indokoltnak. Simán mondhatnád azt is, hogy te nem látsz kivetnivalót a történtekben.
Nézd, lehet, hogy diplomatikusan fogalmazok, de az én feladatom elsősorban az, hogy megvalósítsam a biennálés tervemet. Csak erre koncentrálok. Továbbra is a Műcsarnokkal dolgozom együtt, bármilyen változások is történnek ott. Őszintén szólva, arra számítok, hogy nem lesznek bukkanók, bármennyire is kapok olyan aggódásokat, hogy nehogy valami veszélyeztesse a projektet. Eddig minden jel arra utal, hogy nem lesz gond. Ha a nyertes munkámra gondolok, akkor azt kell mondanom, hogy talán a legkritikaibb koncepció volt a beadott pályázatok közül. Nem hiszem, hogy nekem még külön hangos kritikai jelleggel meg kellene szólalnom. Éppen elég feszültséget hordoz magában a „Kilőtték, de nem robbant fel” című munkám.

Mit gondolsz Gulyás Gábor munkájáról?
Ahogy említettem, Gulyás számos olyan témát vitt be a Műcsarnokba, amelyek korábban nem jelentek meg ott, vagy nem ennyire hangsúlyosan. Korábban egy más szemléletű művészet volt bemutatva. Nehéz jól megfogalmazni, lehet, hogy nem a pontos kifejezést mondom, de talán technokratább természetű.

Mit értesz technokrata szemléletű művészet alatt?
Globális, nemzetközi trendekbe és diskurzusba beilleszthető gondolkodást és ízlésvilágot értek. Gulyás alatt is progresszív jellegű maradt a Műcsarnok, de hangvételét tekintve új elemek jelentek meg. És ez kellett, annál is inkább, mert átéltünk egy hosszú szocializmust, ami alatt a nemzeti, vallási, spirituális, határon túli kérdések, vagy a hetvenes-nyolcvanas évek undergroundja tabuknak számítottak, és a rendszerváltás után is csak elvétve jelentek meg. Nagyon sajnálom, hogy ezek a témák csak el lettek kezdve a Műcsarnokban, és Gulyás lemondásával nem lesznek befejezve. Maradt bennem hiányérzet bőven.

Mivel kapcsolatban?
Az identitásunkról, helyünkről, szerepünkről, vagyis magunkról magyarokról még beszélnünk kellett volna. A Műcsarnok továbbra is fog ezekről a kérdésekről beszélni, csakhogy egyoldalúan, kritikai megközelítések nélkül. Eddig úgy tűnik, hogy egészen mást gondolnak a kortárs művészetről, mint mi gondolunk.

Mert szerinted ők mit?
Az MMA szerintem még mindig a hagyományos, körülbelül száz évvel ezelőtti kategóriákban gondolkodik. Holott a mai, kortárs művészetben nincs szükség erre, nem is érdekli, hogy valami festészet vagy szobrászat. Szabad átjárások vannak, így nem a médiumok reprezentációját kellene megvalósítani, mondván, hogy ez egy szobrászati szalon lesz, hanem koncepciókat és témákat bemutatni. Számomra döbbenetes, hogy az MMA képtelen elrugaszkodni ettől a szemlélettől.

Mesélj a Kilőtték, de nem robbant fel munkádról. Mi volt az alapkoncepció?
Az ötletet az adta, hogy még 2011-ben a Kossuth Rádióban bemondták, hogy a Margit-híd felújítása során találtak egy fel nem robbant bombát. Sok hasonló hírt lehet hallani, de akkor összeállít egy kép a fejemben. Akkor ugrott be, hogy ezt a helyzetet nagyon jól lehet metaforaként használni különböző feszültségek bemutatására. Vajon egy fel nem robbant bomba a kegyelem megtestesítője, vagy a folyamatos fenyegetettség jelképe? Ha metaforaként használom, akkor a magyar történelem tele van ilyen fel nem robbant bombával. Nézzük a rendszerváltást. Egyfelől jó dolog, hogy viszonylag békében ment végbe, viszont két évtized után is tele vagyunk fojtogató, kínzó kérdésekkel, el nem mondott történetekkel. Feloldozást nem nyújt az alkotás, inkább fenntartja és lebegteti a bizonytalanságot.

Ha valaki bemegy a pavilonba, mit lát majd?
Egy videóinstallációt. Tizenhat régi kockatévé lesz kiállítva raklapokra helyezve, mindegyikhez egy fejhallgató csatolva. Mind a tizenhat tévében valóban Magyarországon talált, fel nem robbant bombáról készült videó lesz látható fehér háttér előtt, mint egy műtárgy. Mindegyik alatt olyan hangokat, atmoszférákat hallhatunk, amelyek a társadalmi, mindennapi feszültségeinkre utalnak. Olyan hangokat, mint például parlamenti közvetítés, néma mosogatás, szentmise. A videón nem történik semmi, de fontos az idő dimenzióját érzékeltetni, ezért készült mozgóképre. A film minden egyes pillanata a megmenekülésről, és minden egyes pillanata az elmúlástól való félelemről is szól.

Honnan vannak a bombák?
A Tűzszerészeti Főparancsnokságról. Ezeket csak oktatási célból nem robbantották fel, de már nem működnek. Szerettem volna őket kölcsönkérni, de nem lehettek nálam, mert akkor bűncselekményt követtem volna el. Szóval be kellett mennem és a képi anyag felvételét engedélyezték.

Legutoljára 2009 októberében beszéltünk, amikor átkerültél a Laboratoryhoz, tavaly márciusban pedig átmentél az ACG-hez művészeti vezetőnek. Mi történt?
A Laboratory után fél évig nem dolgoztam, csak a művészeti projektjeimmel foglalkoztam. Aktív fél év volt, feltöltődtem, sok új munkát csináltam. De közben lassan feléltem a tartalékaimat, két lehetőségem is volt, az egyikben elmehettem volna Párizsba egy ügynökséghez, de aztán az ACG-t választottam.

Miért?
Egyszerűen jó érzéseim voltak a beszélgetéseink során, és itthon akartam maradni. Így utólag valóban mondhatom, hogy jó döntés volt. Nem tudtam sok mindent az ACG-ről korábban, de mindenre adtak eddig lehetőséget, nem érzem magam korlátozva. Jó a hangulat, segítőkészek és támogatók az emberek.

Mit értesz támogatás alatt?
Egymást is sarkalljuk az izgalmas munkákra. Egy-egy proaktív munkát, kreatív ötletet megfelelően képviselnek az ügyfelek felé.

Mondasz olyan kampányt, ahol kifejezetten az art direkció tett hozzá a kampányhoz?
Nyiván az art direkció is sokat hozzátesz egy munkához, de az önmagában nem elég, ha nincs egy jó koncepció. Például az Extreme Digital kampányában sikerült a kettőt összehozni. Rengeteg anyagot készítettünk nekik, jó volt velük együtt dolgozni, mert olyan elemek beemelését is elfogadtak, amelyekre nem is gondoltak azelőtt. Az Elektromos Dobozokkal végül két ezüst és egy bronz pengét nyertünk az Arany Pengén. Vagy például az utóbbi 12. kerületi kutyapiszok kampányunk. És nemsokára jönnek az új Mindig Tv reklámok is.