Több mint elgondolkodtató. Történt ugye, hogy egy pityókos hajnalon egy táncdalénekes kakasügyi megfontolásokból fejbe durrantotta magát, minek következtében azonmód hihetetlenül nagy számú legjobb barátja született. És persze óriási médiahajcihő következett hetekig. A legkifizetődőbb buli az összes tévécsatorna számára. Amíg erről szól az adás, és ameddig a tizenhetedik bőrt is le nem húzzák a szenzációrókáról, addig nem kell a drágán megvásárolt műsorszámokat – húszéves távol-keleti karatefilmek, poros krimik, akciófilmeknek titulált bélkiontások stb. – elvesztegetniük. Lehet spájzolni.

Dalok a széééééééééééélben!!!!!!! A dallamka az egyik emlékműsorban csendült fel először, s akkor tutira úgy volt, hogy egyben utoljára is. Az előadóművész akkori megnyilatkozásaiból mindenki előtt egyértelművé vált, hogy nem az anyagi haszonszerzés szándéka vezérelte őt a remekmű megalkotásában, hanem a mérhetetlen fájdalom, s a legjobb barátja iránt érzett mélynél is mélyebb részvét. Felvetődött, hogy soha többé nem énekli el ezt a dalt közönség előtt.

Dalok a széééééééééééélben!!!!!!! Eltelt egy rövidke kis idő, és legközelebb már úgy állt a helyzet, hogy hát micsinájjunk, ha a közönség kiköveteli magának, s ezért (de csakis ezért!) be kell – igen: kell, kell, kell! – tenni a dalt a fellépések reportoárjába.

Most meg már a tévéműsorok közben hallhatjuk – épp e mondat születésekor is –, miszerint Dalok a szééééééééééélben!!!!!!!, s újra meg újra megtudhatjuk, hogy a lemez már kapható. És csupán egyetlenegy kérdés maradt az én értetlen kis fejecskémben. Ha az énekesből az ő legeslegjobb barátja iránt dal formájában gejzírként feltörő mély és őszinte részvét – amiből senki egyetlen forint hasznot sem akart húzni – oly ismertté vált, s úgy várta az ország népe, hogy kötelezővé lett lemezzé lennie, akkor mi a fenének kell dalokaszééééééééééélbenezni nekünk itten? Vagyis: ha a szent közakarat érvényesült a megjelenésével, akkor minek ez az irgalmatlan nagy reklámozás?

Bár… stop! Egy lépést se tovább! Hiszen ha marketingileg elemzem, a dolog több mint mesteri. Mert hát hirtelen adódott egy jó üzleti lehetőség. Volt ugyan konkurencia (köztük egy kisfiú, egy zenekar meg még egy főrendőr is), amely szintén rástartolt az ügyre: tudtommal összesen négy emlékdal született szinte órák alatt. A leggyorsabb közülük ugyan az aranytorkú rendvigyázati főszerv volt, de a legátgondoltabb marketingstratégiát mégsem ő követte. Hanem a dalokaszééééééééééélben!!!!!! stábja. Mit mondjak, amit ők csináltak, az egyenesen a termékbevezetés bravúrja, az időben folyamatosan, tervszerűen változó pozicionálás zsonglőrmutatványa. Mert termékpozicionálás/1: ab start a dal a privát gyász megnyilvánulása (fájó lelkem kiéneklem magamból, sej). Pozicionálás/2: később a dal a közös gyász himnusza (nem tehetem meg, hogy ne osszam má’ meg haknijaim közönségével, hisz nekik is fáj!). Pozicionálás/3: a mű már könnyűzenei produktum (oly népszerű lett a dal, öcsém, hogy muszáj kiadni!). Végül pozicionálás/4: popbiznisz (ha már kiadtuk, tiszteljük meg azzal, hogy promóciót nekije!).

Többen kérdezték már tőlem, hogy vajon mennyire volt ízléses ez a marketingkommunikációs koncepció. De ízlés dolgában vitának helye nincs, ugyebár.

És különben is. Emlékszem én egy Elton John nevű zongorista-énekesre, aki pár éve ugyancsak egy haláleset kapcsán elénekelte egy dalát a templomi búcsúztatón, majd ő is kiadta kislemezen a művét. És azt a zenét is nagyon várták/vették az emberek. A történet tehát kísértetiesen hasonlít a mostanira. Egy apróság kivételével. E. J. és a kiadója ugyanis akkor a teljes bevételt jótékony célra utalta át. De jaj, fenn ne akadj már ezen! Mert ha mégis, mert ha intésem ellenére is bántana valami ebben a sztoriban, akkor a mi mostani fura kis világunkban reménytelen egy eset vagy.