A Jazzyről három dolgot fontos tudni. Az első, hogy az adó nem dzsesszt játszik, hanem elsősorban szoftrockot, másodsorban pedig a dzsessznek azt a különös, lounge-os válfaját, amely a legjobban erotikus filmek háttérzenéjeként tud kibontakozni. A második dolog, hogy a csatorna első sztárigazolása Albert Györgyi, aki kulturális programokat ajánl a kedves hallgatóknak. A harmadik pedig a Jazzy bevezető reklámkampánya volt. Ez utóbbi meglehetősen egyszerűre sikerült: csúnya, egyszínű billboardokon öles, szintén csúnya betűkkel ordítottak az üzenetek. „A Jazzy hallgatói intelligens emberek”, „A Jazzy hallgatói stílusos emberek” és végül a legzavarbaejtőbb, „A Jazzy hallgatói szenvedélyes emberek”.

E három kirakósdarabból már nagyjából össze lehetett rakni, hogy mit gondolnak a csatorna vezetői a potenciális hallgatóikról, a magyar társadalom feltételezett krémjéről. Először is azt, hogy nincs ízlésük. Másodsorban azt, hogy szeretik, sőt kifejezetten igénylik Albert Györgyit. Harmadrészt pedig, hogy mazoista aszkéták, akik mindenféle dizájnt, meg úgy általában a szépet is elutasítják, hiszen istenük az írott betű, a cirádás bálványokat pedig megvetik. Végülis ez is egy álláspont, csak valahogy tévesnek tűnik.

Teljes mértékben érthető a magyar média újabb és újabb szereplőinek vágya, hogy az ország leggazdagabbjait, a véleményvezéreket és üzletfeleiket fogják meg. A Porsche és a Rolex nyilván borzasztó sokat költ márkakommunikációra, milyen szuper lenne, ha induló magazinunknak/rádiónknak/ honlapunknak is jutna ebből a tortából legalább egy pici szelet. A prémiumolvasóknak ráadásul drágábban is el lehet adni a lapot, az előfizetőknek pedig minden évben tarthatunk állófogadást, foroghatunk a fontos emberek közt, nézhetjük az ország legszebb nőit. Külön alfajt képeznek azok a gazdagoknak kitalált médiumok, amelyeket más gazdagok indítanak azzal a meggyőződéssel, hogy náluk senki nem ismeri jobban a gazdagok világát, hát ki más is készíthetne nekik csillogó glossyt, mint egy szintén gazdag barátjuk.

A felsőbb osztályokat célzó médiumok elsősorban azért vannak nagy bajban Magyarországon, mert míg a pórnépre célzó társaiknak az utóbbi 18 évben csak magukat kellett kitalálniuk, ezeknek a rózsadombi sajtótermékeknek tulajdonképpen a fogyasztóikat is. Mire Nyugat-Európában és Amerikában a médiaipar dolgozóinak eszébe jutott, hogy érdemes lenne a felső tízezerhez is szólni, addigra körülöttük néhány száz év alatt ki is alakult az a réteg, akikhez lehetett a golfütők és luxusjachtok nyelvén beszélni. Magyarországon ezzel szemben már akkor minden újságíró álma az volt, hogy ötcsillagos fürdőhelyekről írjon, amikor a magukat lassan megszedő vállalkozók még azt sem tudták, hogy a spa egy drága szeszesital- vagy egy öltönymárka.

Ma már van ebben az országban valami, amit elitnek lehet nevezni, azonban ez a réteg an.- nyira szűk, hogy nem hogy rádiót, de még magazint sem biztos, hogy érdemes rájuk pazarolni. Ráadásul mivel ez az elit erősen szegmentálható az ötvenes gyárostól a negyvenes maffiózón át a harmincas médiavállalkozóig, és ezek a csoportok egymástól homlokegyenest különböző fogyasztói szokásokkal és ízléssel rendelkeznek, ahhoz, hogy egy magyar médium meg tudjon maradni a piacon, kénytelen direkt egy kicsit lejjebb célozni, hogy ne csak tízezer budaihoz, hanem azért annál egy kicsit több emberhez szóljon. Az elit meg már csak olyan, hogy utál az alsóbb néprétegekkel, a panelprolikkal, zsellérekkel és kubikosokkal egy tálból cseresznyézni.

Magyarországon még sokáig nem a Gusto meg a Hamu és Gyémánt, és pláne nem a Jazzy lesz a topfogyasztók elérésének leghatékonyabb eszköze, hanem a Hvg, a kereskedelmi tévécsatornák és még néhány színtelen-szagtalan, ám szolidan az európai normákhoz igazodó társuk. Azokat legalább tényleg mindenki kajálja, még ezek a furcsa gazdagok is.