A reklám egy felhőkarcolóban túlórázó, magányosan ülő öltönyös fickóval kezdődik, aki a sivár életéről merengve bámul ki az eső áztatta ablakon, majd hirtelen (amit villámlás szimbolizál) a torkához kap, mintha a nyomasztóan egyhangú bezártsága fizikailag is fojtogatná, és elszakad nála a cérna: nekimegy a nagyvilágnak egy utazóbőröndöt húzva maga után. De ez nem egy Delta Airlines-reklám, ahol foglal a business classra egy jegyet, és elutazik Tahitire két hónapra koktélt szürcsölni, hogy aztán minden ott folytatódjon, ahol abbahagyta. Nem.

Ez valójában egy miniatürizált egzisztenciális dráma, ahol az utazóbőrönd is felesleges, gyűlölt dologgá válik, amit szét kell taposni és le kell hajítani egy szikláról a kanyonba; ahol a korábbi, bábként élt irodista életet el kell felejteni, és ennek metaforájaként néhány hippi társaságában el kell égetni az öltönyt a tábortűznél, hogy hamujából egy teljesen új létmód születhessen.

Olyan dráma, ahol meg kell szenvedni minden egyes mérföldért, amit megtesz az ember, és hálásnak kell lennie bárkinek, aki felveszi őt legalább egy kis darabon, mert ez is azt jelenti, hogy egy újabb nap telhet el anélkül, hogy kóbor kutyák kergetnék végig a kukoricáson. Olyan dráma, amelyben bár a főhős teljesen ki van égve, az igazságérzete még egészséges, és képes belemenni egy kocsmai adok-kapokba, ha azt látja, hogy bántják a gyengébbet. Olyan dráma, ahol az emberben mélyen megbúvó gyermeki én vezeti őt az újra megtalált szabadság felé, a katarzis, a felébredés pillanatáig - hogy aztán a végén felüljön egy Harley-Davidsonra, és elhúzzon vele a poros közép-USA-i országúton a semmibe.

Lehet, hogy az, aki nem nézi meg a filmet, az utolsó mondatban gúnyt vél felfedezni, pedig nem állt szándékomban. Ez egy márkázott tartalom, meg kell jelennie benne a terméknek, a márkának, a cégnek, aki pénzt adott érte. De ezt olyan módon teszi a rendező, Andreas Bruns (aki egyébként a főhőséhez hasonló személyes élményei alapján készítette a filmet), illetve a gyártócég, a Tempomedia (a Filmakademie Baden-Württemberggel közösen), ami előtt meg kell emelnünk a kalapunkat. Kerek, egész, megható történetet kapunk, és a márkamegjelenés sem kínos, hiszen a Szelíd motorosok óta tudjuk, hogy motorral járni az országot egyet jelent a szabadsággal - még akkor is, ha ebbe néha bele kell halni. És ez a film egyáltalán nem sugallja azt, hogy a nehézségeknek vége azzal, hogy emberünk vett egy motort. Csak az átmenet, a transzfiguráció ideje ért véget, hogy átadja a helyét valami másnak, amire nem csúfolódás azt a szót használni, hogy élet.

Innen.