Különösen érdekes ez annak fényében, micsoda viták dúlnak egyéb médiumok és az Országos Rádió és Televízió Testület között arról, milyen módon jelenhet meg egy-egy cég neve a tudósításokban, ha támogat bármilyen közérdeklődésre számot tartó ügyet. Leginkább semmilyen módon. Az említett eset csupán jele annak, milyen nyomorúságos állapotok uralkodnak a közrádióban. 

Szomorú közhely, de igaz: a médiatörvény roszszul rendelkezett az intézmény működésének feltételrendszeréről, nem gondoskodott átalakulásának finanszírozásáról, és a vezetés kérdését sem rendezte megnyugtatóan. A pártjelöléssel kinevezett kuratóriumi tagoknak egyszerre kellene képviselniük a társadalom érdekeit az általuk felügyelt intézménnyel szemben, az intézmény érdekeit és az őket delegáló pártok érdekeit a többi párttal szemben. Ebből következik az állandó konfliktus az intézmény hosszabb távú céljai és
a rövid távú krízismenedzsment között, illetve a függetlenség vagy a politikával való alkudozás kényszere között.

Egyáltalán nincs tehát könnyű helyzetben a Magyar Rádió (MR) a nyár végén megválasztott új elnöke. De legalább van új elnök, ráadásul olyan, aki – legalábbis egyelőre, a nyilatkozatok alapján úgy látszik – valóban tenni is akar valamit. Ezért hát drukkoljunk neki!

Az MR alig van jobb állapotban a sokat kárhoztatott Magyar Televíziónál, legalábbis ami a felkészülést illeti a piaci körülmények között való
boldogulásra. Az MR ma alig jegyzett szereplője a rádiós piacnak, hallgatói bázisa elöregedett, a hirdetők többsége számára egyszerűen nem érdekes. Egy felelős rádióelnök számára nem lehet kérdés, hogy ezen változtatni kell; az MR-nek meg kell próbálni megfelelő tartalmakat kínálni a fiatalabb generációk számára. Ez egyébként nemcsak kereskedelmi szempontból lényeges, hanem része az intézmény közszolgálati feladatainak is, amennyiben nem szűkítheti le végletesen célcsoportját.

A rádió, mint médium amúgy rendkívül rugalmas és mobilis eszköz. Szerte a világban számos példa ismert arra, hogyan lehet okosan és sikeresen működtetni. Csakhogy ezek átvételéhez először – és ez biztos sokaknak fájni fog házon belül – ki kell takarítani az intézmény labirintusszerű, gigászi épületében található rengeteg szekrényből az ott lapuló rengeteg csontvázat.
Egy régi vicc jár a fejünkben: „Doktor úr, nem tudna valami biztatót is mondani?” – fordul az orvoshoz a halálos beteg asszony. „Dehogynem: hajrá, Gizi néni!”.

[Az íráshoz felhasználtuk Szenthe Péter:  A közszolgálati műsorszolgáltatásról szóló törvény koncepciója című írásának néhány gondolatát.]