A Balaton szelet legújabb vizes szpotjának forgatásakor a stáb kénytelen volt nélkülözni a tavat, mivel a koncepció motorcsónakot és száguldást is tartalmazott – amire a Balatonon vajmi kevés a lehetőség.

A forgatás helyszínéül így a Dunát választották, amely egyrészt szerencsésen mozgalmas terep – az állandó uszály- és hajóforgalom szerzett egy-két izgalmas pillanatot a stábnak és a szereplőknek –, másrészt viszont a folyó a magyar tengernél sajnos jóval szűkösebb. A nagyobb képet mutató jelenetekben a Duna esetében elkerülhetetlen, hogy valamelyik part ne legyen a lencsék előtt. A probléma orvoslásaképpen a készítők a felvételeknél alsó és felső kameraállásokat használtak. A stáb ügyesen megtalálta azt a kameraszöget, amellyel sikerült a Balaton környéki hegyek felvillanásának illúzióját kelteni.

A vízi felvételeket háromféle technikával forgatták a készítők. A felső kameraállásból lefelé irányított közeli felvételeket egy motorcsónakra szerelt, úgynevezett Jimmy kameraállvánnyal rögzítették. A motorcsónak mellé beszereztek egy banánhajót – az erre rögzített felvevőgéppel oldották meg, hogy a Duna jellegzetes partszakaszai és a hajóforgalom kiszoruljanak a képekről. Egyes képeket a banánt vontató katonai fémladikról vettek fel, kézi kamerát használva. A nedves jelenetek forgatásakor a kamerát vákuumos védőtokba helyezték, hogy az optikát védjék a vízcseppektől.

A vízbemerüléses-felbukkanásos jelenetet nem a Dunán, hanem medencében vette fel a stáb. Bár próbálkoztak a folyóban is, ám a sodrás miatt a szereplő sosem a kellő helyen bukkant elő. A medence víz alatti jeleneteihez 16-os kamerát használtak, eltérően a film többi felvételétől, amelyeknél a nagyobb, 35-ös kamerát vették kézbe. A felbukkanásnál egyébként nem volt semmiféle trükk, csupán a szokásos fény- és színbeállításokkal módosították a víz és az ég színét, hogy élénkebb hatást érjenek el.

A filmben szereplő buszmegállós jelenet hétköznapisága a különleges balatoni hangulat ellenpontjaként szerepel. Mivel a cél az volt, hogy a megállóban a kora őszi hétköznapok szürke atmoszféráját idézzék fel, meg kellett küzdeni az optimális fényhatásokért. A fővilágosítónak ebben az esetben nem az volt a feladata, hogy pluszfényről gondoskodjon, hanem éppen az, hogy lefojtsa az erős ragyogást. Az intenzív napfényt úgynevezett keretekkel takarták ki, ám a nagytotált mutató felvételeknél erre csupán az a néhány percük volt, amíg egy felhő kicsit eltakarta a napot, hiszen mégsem fedhették el vele azt az egész házat, amelynek benne kellett lennie a képben.