„Jó újságot csinálni”: elhunyt Murányi Marcell
A Blikk és a Népszabadság egykori főszerkesztőjét 55 éves korában érte a halál. Volt kollégái soraival emlékezünk rá.
Szombaton az utcán rosszul lett, és vasárnapra, kórházban elhunyt Murányi Marcell, a Népszabadság (2014-2015) és a Blikk (2006-2014) korábbi főszerkesztője – értesült a Média1. A gyászhírt kora este a család is megerősítette. A szakember 55 éves volt, életútját a 24.hu cikke méltón és hűen összegzi.
„Hiába az írás a szakmánk, nem találjuk még a szavakat. Megrendülten állunk főszerkesztőnk, Murányi Marcell halála előtt. Nincs igazság” – ez volt kollégái, a Népszabadság munkatársai írták a lap megszűnésekor létrehozott Facebook oldalukon. Hétfőn egy hosszabb visszaemlékezést is publikáltak Marcell elveiről és a Népszabadság utolsó megújításáról, ez itt olvasható.
Varga G. Gábor, az Uniomedia content directora, aki a Népszabadság 2016-os beszántásáig a lap munkatársa volt, Marcell szárnyai alatt kezdett a Vasárnapi Blikknél dolgozni, majd a Népszabadságnál újra kollégák lettek. Az alábbiakban az ő bejegyzésének engedélyével szerkesztett változatát közöljük.
| „Jó újságot csinálni” |
|
Kétszer volt a főszerkesztőm. Sokat tanultam Tőle, sőt, nyugodtan mondhatom, hogy a lényeget Tőle tanultam. A Vasárnapi Blikkben szombatonként grammra, szavanként raktuk össze a címlap-anyagokat, reggel tervet szőttünk, melyik celebet fogjuk megugrasztani, hogy mondjon valami erőset a másikra, de ha talált a lapban valami sokkal jobbat, az órák alatt akkurátusan összerakott címlapot is szétszedte egyetlen perc alatt és összedobott egy másikat. Ami erősebb volt. Amivel többet adunk el... Profizmust és elkötelezettséget lehetett tőle tanulni, hálás lehet az az újságíró, aki dolgozott a vezetése alatt...
Amikor felvett a Blikkhez, esélyt adott. Nem egyszerűen bízott bennem, hanem meglátta bennem a lehetőséget, ami nekem anno nem nagyon esett le. Emlékszem, kis gyomorremegéssel vitt Pallagi Feri irodája felé, hogy főnök, ez az a srác, akit mondtam, hogy kéne a Vasárnapba. Feri lába az asztalon, kinézett az üvegajtón:
- Ő az?
- Ahha. Jöhetünk? - kérdezte Murányi.
- 180! Szóljatok Erzsikének, hogy csinálja a szerződést! A szám, amit Feri bekiabált a nagy terembe, az a fizetésem volt, Murányi háta mögül csak egy alig hallható köszönöm jött ki a számon, így lettem a piacvezető országos bulvárlap munkatársa, amiből annak idején 240 ezer példányt adtunk el minden vasárnap.
Nekem a Murányi név fogalom, bármi is történt azóta, merthogy pont eltelt azóta cirka 20 év. Olyan dolgok ezek, amiket sosem felejt el az ember.
Aztán amikor elmentem a Népszabadságba, nem vette jó néven, pár évvel később egy konferencia szünetében a sloziban egymás mellett állva kérdeztem tőle, hogy, Te Marci, nem gondolod, hogy innunk kéne egy kávét, vagy valamit? - Ezzel el is volt rendezve a neheztelése. Aztán utolért a Népszabiban, ahol megint csak együtt dolgoztunk és megint élveztem vele lapot csinálni. Újságot csinálni - ahogy ő mondta. Lehetett vele egyet nem érteni, lehetett más az ízlésed, sok mindent lehetett, őt egy dolog érdekelte, hogy JÓ ÚJSÁGOT csináljon.
Jókat lehetett vele röhögni még a szarvashibákon is, amit persze általában észrevett, jó szeme volt. Olyan főszerkesztő volt, aki tartotta a hátát az újságírói miatt, neki, amíg jó volt az újság, sok minden belefért.
Volt egy jellegzetes testtartása, amit csak akkor vett fel, ha a feleségével beszélt, nem voltak manírjai, meg sem próbálta leplezni, hogy Sasa és a gyermekei a legfontosabbak az életében, a szerkesztőségben teljesen természetes volt, hogy naponta akár tucatszor is beszéltek egymással...
Itt van a fülemben, ahogy felröhög egy jó címen, de az is, ahogy azt mondja, hát, Vaga, ez elég lapos lett... Ösztönösen tudta, mi a jó anyag. De azt is tudta, mikor tévedett.
Pár hete váltottunk pár üzenetet, hosszú idő után, ahogy az lenni szokott, vette a poént.
Kapott egy-két nagyobb pofont az élettől, de mindig erős volt és tovább tudott menni. Amikor hallottam, hogy mi történt vele, abban bíztam, hogy most is erős lesz és pár hónap múlva majd csak röhögünk a történteken. Te, Marci, ez most baromira nem vicces! Viszlát, nyugodj békében!
|
Csajkovszky Krisztina, a ComLab ügynökség társtulajdonosa a Mai Napnál, a Blikknél és a Vasárnapi Blikknél dolgozott Marcellel, és ezzel egy időben írt hasonlóan személyes – engedélyével közölt – búcsúszöveget.
| „A szerkesztőséged érted zokog. Mindahány.” |
|
Csak a hónod alá csaptad a napilapokat és szinte észrevétlenül átinaltál a szerkesztőségen. A sarokban ültünk, kedd reggel, lapindító értekezleten. Nekidőltél az asztalnak és azt kérdezted, mi a címlapsztori. Mondta Bittó, mondta Vaga, mondta Kordos, mondta Máté Sanyika. Mondta Szép. Norbert előre hajolt és a füzetébe jegyzetelt. Jó lesz, mondtad. Megint felkaptad az újságjaidat és elrohantál.
Szombat kora este álltunk a címlap előtt. Csak ezért jöttél be. Szertartás volt. Csendben álltál, keresztbe fontad a karod. Minden betűt elolvastál. Aztán mondtad, hogy kösz, gyerekek és hazamentél Sasához és a fiúkhoz.
A kistárgyalóban kiterítettem a magazin oldalait. Vártam, hogy gyere Vilivel és egyenként véleményezd. 64 oldalból 3 hibát kevesebb, mint 1 perc alatt szúrtál ki. És azt mondtad, nem írod alá a nyomdai anyagot, írjam én, nem lesz gond.
Soha nem ért annyit 1 perc, mint a te egyperceid. Ahogyan sosem ért annyit 1 forint, mint a te egyforintjaid. Az elsőt egy interjúért, a másodikat egy átmenőért adtad. Reméltem, hogy valaha adsz majd még egyet.
Néha jó volt megállni melletted a dohányzóban és figyelni, ahogy a jéghidegben fújod a füstöt. Néha jó volt ügyeletben az asztalod mellé gurulni és elmondani neked, amit senki másnak nem mertem. Néha jó volt látni, ahogy egy szuszra írsz kommentárt.
Murányi Marcell, a szerkesztőséged érted zokog. Mindahány.
|
