A fesztivál keretében három program szerepelt: egy figyelemre méltó kiállítás a gyermeki jogok helyzetéről a világban, egy négynapos kongresszus a vállalatok társadalmi felelősségének és az alapítványi kommunikációnak a társadalomban betöltött szerepéről, s ezekkel párhuzamosan folyt a versenybe benevezett művek vetítése és bírálata. (Ami a gyermekjogi témát illeti: a helyszínen pozitív visszajelzést kaptam a kiállítás anyagának esetleges budapesti bemutatásával kapcsolatban. Nagyon itt lenne a helye, azt hiszem. És az ideje is.)

A versenyt nyolc kategóriában hirdették meg: sajtó-, tévé-/mozi- és rádióreklámokkal, poszterekkel, PR-munkákkal, direkt marketing anyagokkal, dokumentumalkotásokkal, továbbá webreklámmal lehetett nevezni. Az egyes kategóriákon belül öt témakör volt: állampolgári jogok és környezet, nevelésügy, emberi és polgári jogok, egészségvédelem és betegségmegelőzés és az egyéb. A versenyre 630 kampányt (körülbelül ezer munkát) nyújtottak be.

Az eseményt a Pubblicita’ Progresso rendezte igen tekintélyes védnöki és támogatói körrel. A fővédnökséget az olasz köztársasági elnök vállalta el, a védnökök sorában szerepelt a miniszterelnök és szinte az egész kormány (a kíváncsibbak kedvéért: az igazságügyi, a nevelésügyi, a munkaügyi és társadalombiztosítási, az egészségügyi, a kulturálisörökség-ügyi, a környezetvédelmi, az egyenlő esélyek ügyéért felelős, valamint a nyilvánosság működéséért felelős és a társadalmi szolidaritásért felelős miniszter), továbbá a Lombard Régió elnöke, Milánó tartományi főnöke és főpolgármestere, a FAO, az Európa Bizottság olasz képviselője, az UNESCO olasz nemzeti bizottsága, az UNICEF olasz bizottsága és az IAA olasz tagozata.

És most hunyjuk le a szemünket! Képzeljük el, amint a budapesti főpolgármester kéz a kézben védnököl a miniszterelnökkel egy magyarországi közcélú kommunikációs konferencián! Ha ezt el tudjuk képzelni, akkor a nehezén már túl is volnánk. A többit már tényleg gyerekjáték átgondolni: a kormány tagjai rendezvénytámogatnak, a földművelésügyi miniszter például, aki alapos ember, az ügy érdekében elutazik a TCK-t tanulmányozni a Bahamákra is; az egészségügyi miniszter tekintélyes támogatást ígér az eseménynek (majd kijelenti, bocs, de félreértették); az oktatási miniszter új országos rendezvénytervet állíttat össze önzetlenül, több apró programközi szünet betervezésével; a kulturális tárca birtokosa hatalmas gödröt ásat a rendezvény számára, majd rögtön utána még egyet, mondván, az első nem lett elég nagy; a titokminiszter ezerkétszáz évre titkosítja a választ, hogy vajon mivel is támogatja az eseményt, és így tovább. Álmodozni csuda jó.

Az olasz rendezvény minden elemében azt sugározta, hogy abban az országban tudják, milyen évet írunk. A magyarországi helyzetet ellenben Jenő riporter egyik szöszszenete jellemzi a leghívebben, aki Kovács Ági egyik olimpiai futama előtt egy verőfényes délelőtt 11 órakor ránk köszönt: Jó estét, jó szurkolást! (Ausztráliában valóban este volt, mi viszont, akiknek a közvetítés szólt, már az ebédre gondoltunk.) Azt hiszem, egy országot sok egyéb mellett az is híven jellemez, hogy a köz céljait szolgáló kommunikációs programokkal hogyan bánik az aktuális hatalom; és ennek alapján kijelenthetem, hogy nálunk úgy eltévedtek az időben, mint a Jenő.

A milánói versenyen szereplő kampányok megrendelői elsősorban minisztériumok és más állami szervek voltak, ami igen figyelemre méltó körülmény. Magyarországon ugyanakkor még nem volt olyan kormány, amelynek a hivatali ideje alatt tudni lehetett volna, hogy a TCK-ra elkülönített pénzek összességükben végül hol kötöttek ki. Mert hogy a rendeltetési helyükön nem, az hótziher. Pedig ha valakik tényleg tisztában vannak a kommunikáció erejével, azok a politika szereplői. (Lásd még: négyévenkénti médiaeinstand.)

A Pubblicita’ Progresso versenyén az is feltűnő volt, hogy a legtöbb művet maguk az intézményi megbízók nevezték be. El tudsz te képzelni Magyarországon akár csak egyetlen megrendelőt is, aki áldozna arra két fillért, hogy versenyen indítsa a reklámját? Ez nálunk ugyanúgy lehetetlen, mint például az, hogy reklámszakember állami elismerést kapjon.

A mezőnyben szereplő munkák többsége kiválóan kitalált üzenet volt kitűnő kivitelezésben (vagyis látszott, került rájuk pénz is, nemcsak szándék). Országunkban viszont – mint tudjuk – sokszor amatőr kézi kamerával készülnek TCK-filmek, a kellékeket a közreműködők hozzák össze saját háztartásaikból.

És ami igen fontos: tematikailag rendkívül gazdag volt a fesztivál mezőnye! A sztenderd témák mellett szembeötlött az emberi és állampolgári jogok gyakorlását – és általában a társadalom és az egyén viszonyát – érintő üzenetek hatalmas száma. (Persze, persze. Nálunk ennél is intenzívebben üzennek. Minden nap minden percében, szüntelen. S még drága közcélú kommunikáció se kell hozzá. Elég annak a totális hiánya. Így is mindenki megérti.)

Összegezve: egy igen színvonalas, professzionális rendezvény résztvevője voltam. S bár az olaszok David Ogilvyt nem hívták meg (mint ahogyan azt a nemsokára sorra kerülő magyar TCK-konferencia szervezői viszont tervezik), sőt, más halott reklámóriás urnáját vagy koporsóját se láttam a szónoki emelvényen, a dolog mégis működött.

Szabadjon hát tanulságul megjegyeznem, hogy a nemzetközi közcélú kommunikáció jelenlegi helyzete és színvonala úgy hasonlít a magyaréhoz, mint egyik tojás a másikhoz. Mint egy strucctojás egy verébtojáshoz. Plusz az utóbbi még záp is. Szegény.

Vitafórum: mondja el véleményét a cikkel kapcsolatban