Kikapcs

Akadnak kivételek, hogyne. Szpotból is, de egy blokkban legfeljebb egy-két egyszerhasználatos poén. Tévéműsorból is van, ami még kell, bár momentán kizárólag a Született feleségek és néha a híradó. Előbbit felveszem videóra, aztán alkalmas időpontban megnézzük. A reklámokat a lehető legnagyobb sebességgel pörgetem át, hacsak nem épp cikkhez vadászok. Nekem ilyen hülyeségekre nincs időm, fogorvosnak öltöztetett statisztákra, meg Margókámra a CBAból. Fél percem sincs rá, érted? Még meglátom, van-e értelme merevlemezes felvevőt vásárolni; a képletet nem írtam fel, de arányos a figyelemre egyáltalán érdemes tartalmak, és az azokat megszakító reklámblokkok számával. Ha lesz még egy-két értékelhető műsor, és azokban darabonként kettő vagy több blokk, akkor nincs mese, kell a winchester, hogy gyorsítva se kelljen végignéznem, ami ott történik.

Lemaradni nem fogok a hírekről se, mert megnézem neten. Ami nincs fent, az nem fontos.

Tudom, bármikor összerántható olyan fókuszcsoport, amiben nem vagyok benne, ez csak afféle szerény vélemény, az enyém. Nem kell figyelembe venni. De vannak számok is; szépen súlyozott statisztikák, irányok, folyamatok: a két nagy tévé három-négymilliós rekordjai rég elmúltak. Ez a universe nem tágul, ez töpped. A nézők kitartóan szivárognak szanaszét. Részben a nehezen mérhető kistévékhez; amiket persze pont a nagyok ellenállása miatt nem lehet pontosan mérni, így lett ez kitalálva, ügyesen, a verseny megoldotta, ugye. Részben pedig egyszer, s nagyjából végleg szakítanak a televízióval, mint technológiával. Lineáris időbeliségével mindenekelőtt. Azzal, hogy haza kell érni fél nyolcra, mert Barátok közt van vagy Derrick. Azzal, hogy tizenöt perc film után öt perc tökhülye reklám jön, ami még akkor is tönkreteszi az élményt, ha véletlenül sikerül valami épkézláb filmet venni a bálás piacon. Ha valaki szereti a jó filmeket, és nem mélyszegénységben él – márpedig maga a tévékészülék sincs ingyen –, akkor ma már simán megszervezi magának az infrastruktúrát, hogy olyan filmeket nézzen, amilyeneket akar, és eközben pillanatig se kényszerüljön arra, hogy elhülyült kreatívok salakjában turkáljon, amíg a tévé méltóztatik folytatni a filmet.

Ennél már van jobb megoldás. Mondom, ez az én életem, de erősen hiszek abban, hogy racionálisan cselekszem. Zavaró, nemkívánatos tartalmakat nem kikerülni, ha lehet – az nem ésszerű magatartás. Igaz, Balázs show-t meg Heti hetest nézni sem az, de az ízléskérdés. A reklám még a hülyéknek is a szükséges rossz – volt. Ma már elkerülhető. Egyre inkább. Mp3-at hallgat, és You Tube-ot néz már a falusi sutyerák. Is.

Mint minden változás, ez is érdeksérelmekkel jár. A hagyományos tévézés összeomlása vagy elsorvadása sokaknak kellemetlen lesz. A kibulizott frekvenciákon tovadöcögő tévék stábjának, az egykor – pár éve még – megkérdőjelezhetetlen kaliberű televíziós nagyágyúknak és producereiknek. Az agyatlanul szétdobált kampányok médiavásárlóinak, akik kényelmesen elszámolhatták felfelé, hogy a főműsoridős szpot gyakorlatilag mindenkit elér. Viszont az erejük teljében lévő dinoszauruszok asztaláról szaftos cupákokat kaptak, és nevezték azt bónusznak. Most majd kicsit gondolkodni kell, hogy milyen portfólióval kit lehet megtalálni. És sok kicsi bónuszból kell összerakni a hálapénzt. Amihez már agy kéne.

Éppen ezért az érdekeltek az utolsó lőszerig tagadni fogják, hogy egyáltalán van olyan ember, aki nem néz tévét. Vagy hogy egynél több van. Az AGB – a nézettségmérés finanszírozási modelljéből adódóan – megbízható partner ebben: mindig felül fogja mérni a nagy tévéket, mert tőlük jön a pénz, és nem fizetnek olyan mérésért, ami nekik nem kedvez. De hát legfeljebb majd annyi hitele lesz az AGBnek, mint az Institut Freseniusnak, ahol mindig az Ariel a legjobb. A megrendelőket is lehet még hülyíteni egy ideig, és lehet korrumpálni a megfelelő döntéshozókat – amíg a tulajdonos meg nem tudja. A folyamat lassan gyűrűzik be: előbb ki kell derülnie, hogy a tévéreklám nem ér annyit, amen.- nyibe kerül, és ehhez a hirdetők közötti verseny eredményeire van szükség. Addig még sok szar lefolyik a képernyőkön.

De én már elhajolok.