Publicisztika
Lapulj, magyar!
A párkeresés rögös útjai
2004-07-06
Szevasz! Téged sem vesznek észre a lelapuló hajad miatt? Hát engem se. Azért vagyok olyan nyers, hátha akkor mégis. Igaz, előfordult már, hogy beleszerettem egy kifejezetten lelapuló hajú lányba, de most már vissza se köszönök az ilyennek, hát mit akar egyáltalán a nyomorult?
A „Winterfresh-ostya” ugyan senkinek sem a teste, sőt hűlt helye marad, viszont friss leheletet biztosít – aztán este buli. A Legújabb szövetség.
Ha már a párkeresés rögös útját rójuk, hadd emlékezzek meg egy másik örök pillanatról: arról, amikor az ember gazdasági javait méri össze a kialakulófélben lévő kapcsolattal. Ez a Heineken új reklámja, a hűtőben dilemmázó házigazdáról. Benne van persze a reklám immanens túlzása, de szimbólumként aranyosan megállja a helyét: a jobbik sört akkor inkább megtartom magamnak, a paranoid szingli védelmezi életét a betolakodótól. Bár kilenc macskával azért még lehet együtt élni, ha futja ragaszkodásból. Hadd idézzem ismét a szentírást: a szeretet hosszútűrő, kegyes. De biztos vannak nálam igényesebbek, akik ilyenkor már tudják: a Heineken marad, megisszuk a gagyit, aztán soseviszlát.
Hát így járhat az ember, ha lelapul a haja. Dőre azonban, aki azt hiszi, egy kevés zselével megúszhatja, hogy elmaradott gyíkembernek nézzék a kortársai. Mert mi van, ha a célszemély már elfogadta a meghívást – csuda finom házias zacskóslevesre –, de egyenesen a fürdőszobába rúgtat, hogy megnézze, mitől is nem lapul le. És ne adj’ isten! szimpla halványsárga vagy barna flakont talál. Menten levonja a következtetést: nem trendi. Mondják ugyanis a Sunsilk reklámban, hogy „most trendi, kék flakonnal”. És itt porlik el a biztosíték. Mert rendben, hogy a nyilvánosan látható öltözék kiegészítők – a mobil, a sapka, a csizma meg a napszemüveg – legyenek „trendik”. De hogy a flakon, ami rendeltetése szerint a fürdőszoba egy csöndes zugában székel, az trendi legyen – hát az nem normális kívánság, és a Normális Lelapuló Magyarország nevében visszautasítom. És cselekedjétek ezt az emlékezetemre, vagy legalább saját józan eszetekért.
Tóta W. Árpád