Magenta hajnal

Ekkora kampányt régen látott az ország. Régen látott olyat, hogy egy márka tetőtől talpig beburkolja Budapestet, mint Christo a Reichstagot. Hogy egy szín, egy saját, céges szín, amelyről már mindenki tudja, hogy mit és kit jelent, hogy ez a szín a metróállomások mélyétől az egekig belepje a várost, hogy aki soha nem akar reklámot látni, és leszegett fejjel baktat az utcákon és a föld mélyén, az is magenta négyzetekbe botoljék. És az üzenetbe, hogy jobb vele a világ. Milyen egyszerű kis üzenet: Zarathustrától Leninig mind ezt hirdették a megváltók, magáról a nagybetűs Megváltóról nem is beszélve – hogy jobb velük a világ. Sőt: kár lenne nélkülünk, sokkal jobb lesz velünk – Állami Biztosító.

Ettől ugyan még nem rohan az ember T-Mobile-előfizetésért a sarki fűszereshez, de azzal elkerülhetetlenül szembesül, hogy ezzel a dologgal számolni kell, mert ott van mindenhol. Totalitárius, teljes jelenlét. Nincs apelláta: aki ebben az országban él, az vagy a Volán buszon, vagy az óriásplakátokon, vagy a Columbo szünetében, vagy a hírlapban, vagy a postaládájában, de kénytelen lesz tudomásul venni, hogy a T-Mobile itt van: a kampány, mint csillagromboló, kikerülhetetlenül uralja az űrt. Szüntelenül sugároz, magenta színű sugárzás jön belőle szerteszét, átjárja az embereket és visszaverődik az üstökösökről.

Légyszemű, gyámoltalan kis idegenek próbálják megfejteni, mit is jelent. Megteremtette a saját embertípusát – szovjetember light –, akinek egyetlen dolga, hogy hajigálja a magenta frizbit. Mert az élet játék. Dream job. Nincs más beteljesülés, mint magenta frizbit dobálni a céges míting előtt/után/helyett/ellenére. Eközben mondjuk nem lehet telefonálni, vagy legalábbis bajos, de hát itt ugye életérzést adunk elfele, azt meg a leghülyébb nép sem veszi be, hogy az életérzéshez elég a folyamatos telefonálás. Legalább kikerülték a csapdát, amibe a Vodafone belefutott; hogy tudniillik látványos táblákon kéri ügyfeleit, ugyan ne zavarják már a millenniumi földalatti közönségét telefonálással, és egyben büszkén hirdeti, hogy már ott is lehet mobilozni a vodásoknak.

Parlamenti választások idején éri ennyi inger egyszerre a választót, de akkor is csak úgy, hogy egyszerre rohamoznak a pártok, beleértve a nagyokat, a beteges veteránok militarista kérész-csoportjait, a Nyuszi bejáratában megragadt kommunistákat meg mindenkit, aki ilyenkor kikel a bábból.

A T-Mobile egyedül akkora erőt mozgósított, mint egy soha létre nem jövő népfront. Sikerült neki átszőni a Kárpát-medencei életet, mint biológiai fegyvernek. Olyan lett – ha csak hetekre, hónapokra is –, mint a turáni átok, mint a csécsi szalonna, a turulmadár, a balsors, akit régen tép. A chlamidia, ami ott van mindenhol. Átöleli a világot. A T-Mobile hadműveleteit a reklámokon egyáltalán gondolkodó közép-európai ember úgy követi, mint anno követte Rommel és von Rundstedt hadjáratait: számára szinte felfoghatatlan méretű és tömegű mozgás.

Mindazonáltal kívánom, hogy a T-Mobile végre visszanyerje önbizalmát, és alábbhagyjon a magenta burjánzás, mert a huszadik század története arra tanít, hogy akárhány tornyon virít is a vörös vagy akár magenta csillag, attól még nem fogják az emberek feltétlenül szeretni, és adandó alkalommal leverik onnan akkurátusan, csak hogy ne legyen már ott mindenütt, ne ölelje át a világot, illetve mert eleget ölelgette már – igen, a totális propaganda nyomasztó dolog nekünk, nyomasztott magyaroknak. Vissza kell szoknunk hozzá.