Nem azért említem ezt, mintha nem tudnám, hogy a kereskedelmi televíziózás Magyarországon kb. 10-20 ember folyamatos médiabéli reciklálásáról szól. Nem mintha nem lenne világos előttem, hogy ezt a reciklálást nevezik a szerkesztők műsoroknak. Előfordul például, hogy a népszerű hírműsor vezetője egy másik programban nyulat nyal, és van, hogy ugyancsak ő a péntek esti össznépi ereszd-el-a-hajamat dajdajozásban a közönséggel összekapaszkodva „zakatol” a stúdióban. (L. még: úttörőmozgalom, „Hegyen-völgyön zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak, egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte...”) A szivarozó rádiós gyanútlan embereket röhögtet ki országgal-világgal az egyik tévécsatornán, hamizik és cseveg a másikon. A színész-rendező reggeli műsort vezet egy adón, politikai kabaréban modoroskodik egy másikon. A főként bűnügyi profilú műsort vezető hölgy hajdan volt kisztábori szintű játékos feladatokat old meg egy nosztalgikus élű gimnáziumi emlékező programban. Satöbbi satöbbi.

Fejemet a tévés beszélgetés egy részlete hallatán kaptam fel. Az egyik meghívott fiatal műsorvezető épp a következőket mondta: „A héten részt vettem aaaaaaaz... Arany Zsilettpenge második magyar reklám-kreatív-film-szemle díjkiosztón. Ez házi feladat volt, mert a tv2 támogatta. (…) negyvenegy díjat osztottunk ki.”

„Ennyire jó a magyar reklám, hogy negyvenegy díj?!!!” vágott közbe hitetlenkedve az ismert műsorvezető nő. (Róla csak annyit, hogy az összes médiaszereplő közül talán neki van a legközvetlenebb kapcsolata a reklámszakmával, annak is a kreatív részével. Úgyhogy meg vagyok lepve, hogy meg volt lepve.)

A fiatalember folytatta: „A magyar reklámszakma mondjuk háromnegyede ott volt, reklámügynökségek és képviselőik, és ugye az volt a koreográfia, hogy (…) mi azt mondtuk, hogy ikszipszilon kategóriában nyert a nem tudom milyen ügynökség, kérjük, a képviselője jöjjön föl. Képviselő föláll, elindul, taps, majd három és fél, négy másodperc után síri csend, hallani a lépteket, ahogy közelíti a színpadot szerencsétlen nyertes, majd utána egy kis fanfár, följön a színpadra, megkapja a díjat, de addig síri csend a teremben, és ennyire ünnepelték egymást a magyar reklámszakma jeles képviselői.”

Mármostan. Úgy látszik, miközben a szóban forgó tévécsatornánál a marketingkommunikációs szakma kiemelkedő jelentőségű eseményének szponzorálása jó, fontos ügy, addig az abban érintett munkatársa számára „házi feladat”, amibe a lojalitás nem tartozik bele. Sem az, hogy az érintett házifeladatos nebuló legalább annak a rendezvénynek a nevét tudja, amelyet vezetni volt hivatott.

Az egyébként egy érdekes kérdés, hogy a magyar reklámszakma képviselői mennyire tudnak örülni egymás sikerének. Mint ahogy az is az, hogy esetleg a szakmánkon belül más stílusú kapcsolatokra lenne-e szükségünk. De hogy a jövő évi díjkiosztón más stílusú műsorvezetőre van, az egyszer biztos.