hirdetés
hirdetés

Média-politika

2006-05-05
„Kérném nem elvenni a táblázatot” – utasította Baló György, a Magyar Televízió (MTV) választási műsorának műsorvezetője a stábot sokadszorra a 2006-os parlamenti választások első fordulójának éjszakáján. A műsorvezető az élő adásban többször is közvetlenül irányította a „láthatatlan” háttérembereket, mintha egyszerre végezné el a szerkesztői és a műsorvezetői feladatokat. Nem lehetett könnyű.

A Tv2 közben – eltekintve a néha unalomba fulladó koncepciótól, amely Máté Krisztinát egy időjárás-jelentéshez hasonló díszletbe helyezte eredményekre vadászni – végigment a megszokott, magyarázkodó közvélemény-kutatókkal, joviális politikai elemzőkkel és diadalittas pártvezérekkel szegélyezett úton.

Hasonlóan tervezett és nem is követett el túlzottan nagy bakit az MTV sem, de a műsorvezető beszólásaiból gyanítható, hogy a funkció nélküli plazmatévék díszlettömegei mögött komoly feszültség uralkodhatott. Balón látszott, hogy ez egy nagyon nehéz műfaj, azonban ő nagyon szeretné jól csinálni. Eközben az RTL Klub választási showműsort tartott, amelynek olyan vendégei voltak, mint például Csala Zsuzsa, Harsányi Gábor és Hajós András. A hangulat jobban hasonlított egy Legyen Ön is milliomos-különkiadáshoz, mint az ország négyévenkénti legfontosabb eseményéről készített monstre élő produkcióhoz.

A politika tálalásának esetlenségével nem csak a választások napján találkozhatott a tévénéző. A 2006-os kampány egy valamiben feltétlenül újat hozott. Először tapasztalhattuk, hogy a politika sokszor professzionálisabban dolgozott, mint a média. Aki végigkövette a négy nagy párt reklámkampányát, vezető politikusainak médiaszerepléseit, annak pártpreferenciától függetlenül látnia kellett, hogy a politikai kommunikációs gépezetek minden oldalon rendkívül sokat fejlődtek.

Korábban elképzelhetetlen sebességgel váltották egymást az üzenetek, a riválisok képesek voltak akár a kampány közben is üzenetet cserélni, hangsúlyt váltani – és mindjük mögött ott állt egy-egy jól működő kreatív- és gyártógépezet is.
Az este megfogalmazott üzenetek reggelre az utcákon és a postaládákban voltak, méghozzá az adott keretek közt többnyire viszonylag vállalható minőségben és koherens logikával. Az üzenetekhez az arcukat adó politikusok pedig ugyanaznap reggel ott ültek a televíziók és rádiók stúdiójában, rendesen fel voltak öltözve, és képesek voltak elmondani nagyjából ugyanazt, ami a papíron (plakáton, banneren, reklámszpotban) állt.

Riportereink, újságíróink, médiumaink elsöprő többsége mindeközben csak állt és nézett bátortalanul. A politikai, közéleti műsorok vezetői nem mertek politikusokkal vitatkozni, vitát vezetni pedig egyáltalán nem. Helyette elfogadták, hogy stopperórával mérjék az időt, és zavartan köhintsenek, amikor egy politikus, akinek amúgy az ő kérdéseikre válaszolni elemi kötelessége és nem utolsósorban érdeke is lenne, túllépi a kialkudott időt; vagy réges-rég beálltak bérszerzőnek valamely leplezetlenül balos vagy jobbos kiadványhoz.

Mi úgy látjuk, hogy ez nem jó így. Mi úgy látjuk, hogy a politika, ha van ilyen, ijedtre kommunikálta a médiát. Mi úgy látjuk, hogy a politika rengeteget tanult a kommunikációs szakmától az elmúlt évek során.
Mi úgy látjuk, hogy a médiának – igen, így, általánosságban – be kellene hoznia a lemaradását.

A szerk.

hirdetés
hirdetés