Mi legyen?
Az emlék annak kapcsán villant fel bennem, hogy a Reader’s Digest a legnépszerűbb márkák azonosítása érdekében európai kutatást végzett Trusted Brands néven (lásd cikkünket a 42. oldalon, a szerk.). A vizsgálódás mellékszálaként rákérdeztek egyes intézmények – például egyház, rendőrség, házasság stb. – hitelességére is. A magyar válaszadók véleménye alapján a reklám a felsoroltak közül a második helyre került. Hátulról. Nincs mese, barátom, csak a szakszervezetek népszerűsége marad a szakmánké mögött. Hogy miért vagyunk ennyire lenn? Erre sajnos nem találtam meg a választ az összegező anyagban. De könnyen rájössz, ha végiggondolod, minek is tekintik ma nálunk a reklámot. A reklám: téma. Lehet róla gloszszázni, riportot csinálni, ha már minden egyéb érdektelen ötlet – csőtörés a Kifli utcában, megellett a sztár macskája, Guinness rekord körömrágásban Simagöröngyösön stb. – kimerült. A főszerkesztő tutira benyalja.
A reklám: szégyenfolt. Lehet színészeknek, sómeneknek jól élniük belőle, de a pénztártól való távozás után már kötelező fennhangon rühellniük, restellniük az egészet. Egészen a következő megbízás lehetőségéig.
A reklám pénzforrás „reklámcivilek” számára. Mint a sokéves gyakorlat mutatja, a szakmától teljesen távol álló körökben bármikor, bármilyen pénzösszeg felvehető reklám címszó alatt.
A reklám: játék. Hobbi. Döntő személyek, bizottságok jól elvannak vele, oda-vissza átírják, nyomot hagynak benne. Jól érzik magukat és a világ sem dől ettől össze. (Csak az érintett márkák, de hát valamit valamiért, nem?)
A reklám vizuális környezetszennyezés. És valahányszor leírja ezt a saját maga gyönyörűségére kitalált frázist a városszépítészet self made felkentje, feltehetőleg tökéletesen önkielégül. Figyelmezzetek értékes szavaira! Végre egy csalhatatlan forrás, amelyből biztosan megtudhatjátok, mi szép, s mi rút.
A reklám: buli. Nagy svihák kisvállalkozók cégportfólióiban jól megfér a fegyverüzlet, a sportbolt és az általános tanácsadás mellett. A jelszó: lerabolni, továbbállni.
A reklám a disznók korpája közé keveredett szerencsétlen. Mert a médiában oly gyakori a mindennapjainkat érintő hazugság, s mert a reklám is ugyanott próbál meggyőzni bennünket, hát ez a korpaköziség szinte törvényszerű.
A reklám: bűnbak. Az átlagemberi hétköznapok minden keserűségének forrása. Hirdetnek ezek nekem csillogó autócsodát, amikor a számlákat kéne befizetnem valamiből, gondolja Bémint Béla, egy „akurvaannyuk”-kal zárva le gondolatmenetét. Ha pedig – mint most is – megkérdezik őt, mennyire becsüli a reklámot mint olyat, akkor úgy érzi, eljött az ő ideje. És szavazattőrét tövig meríti a reklám szívébe.
A reklám elismertségépítő eszköz (ld. még: szavazóbázis). Elég csak nagy csinnadratta kíséretében dilettáns, végrehajthatatlan törvénnyel büntetni ezt a szakmát, és máris pár százalékponttal emelkedik a fényes tekintetű büntetőgrémium tagjainak népszerűsége. A törvény által okozott gazdasági kár mértéke úgysem mutatkozik meg soha fehéren-feketén az istenadta nép előtt.
Úgyhogy e ponton hajlok arra, hogy tökmindegy, mi legyen: reklám-e vagy lekrám?
De jaj, majd elfeledkeztem valakikről! Vannak ugyanis, akiknek a reklám szakma, az üzleti élet motorja, mely tisztességes úton profitot termel. Szemükben a reklám a gazdaság katalizátora. Ők azok, akik hisznek abban, hogy egyszer talán, szerencsés csillagállásnál világszínvonalút alkothatnak ebben az országban. Akik remélik, hogy valamikor majd állami szinten is elismerik őket. Sőt, szinte le sem merem pötyögni: segítik munkájukat. Vannak, akik remélnek. Ne is törődj velük. Ezek nem normálisak.
