A Kreatív magazin cikke!

Kezdjük a szórakoztatóbb felével: a szerkesztőség egyik kedvenc elfoglaltsága a stockszerencsétlenségek böngészése. Csodálatos gyűjteményei vannak a kifigurázásra rászolgáló hibáknak, de legutóbbi, a stock témáját máshogyan feldolgozó találatunk is figyelemre méltó. A Stocking is the New Planking Tumblr-oldalon olyan képeket találunk, amelyeken a teljesen hétköznapinak és normálisnak kinéző emberek saját magukról készült képei eredeti stockfotók szándékos másolatai. Mérhetetlen öröm, hogy ezek léteznek.

A kevésbé szórakoztató rész: a digitalizáció és ezzel együtt a stockfotó-szolgáltatások burjánzása az elmúlt évtizedben stratégiaváltásra és pozíciófeladásra késztette a fotósokat és a hagyományos képügynökségi szolgáltatókat, akik közül sokan tönkrementek vagy állandó harcban állnak az új technológiákkal, gondot okoznak a kezelhetetlen jogi helyzetek és az árakat leverő iszonyatos bőség.

„Az ingyen az olyan ár, amivel nem lehet versenyezni” – mondta ki a nyilvánvalót Völgyi Attila fotóriporter, aki blogján nem csupán szakmai híreket közöl, hanem folyamatosan elemzi a szakmát érintő legfontosabb aktuális kérdéseket is. „Eddig az döntött, hogy kell-e az anyag, amit a fotós készített, és ha igen, ki is fizették az árát. Ezzel szemben ma egyre inkább az dominál, hogy a fotóanyagot meg lehet-e szerezni ingyen, mert nincs rá keret a médiumoknál” – magyarázta a fotóriporter.

A stockoldalak eddig is nagyon sok képet tettek ingyenesen elérhetővé, az MTI részleges ingyenessé válásával pedig a sajtófotók egy része is grátisz használható lett, aminek következtében sok médium felbontotta a szerződését a távirati irodával, mert ez elegendő a számukra. Ennek következménye a költségmegtakarítás mellett az lett, hogy nagyon sok médiumban ugyanazok a képek jelennek meg. Ha pedig ez a szűkített kínálat nem lenne elég, akkor például a Picasáról és a Flickr-ről mindig le lehet vadászni egy-egy sajtófotónak is elmenő amatőr képet, mert a lebukás veszélye csekély ahhoz képest, hogy mennyit lehet megtakarítani vele. „Itthon a stockképeket vásárlók és felhasználók köre meglehetősen kicsinek számít, és az utóbbi években a gazdasági helyzetnek köszönhetően még tovább zsugorodott” – fogalmazott Krascsenics Klára, a Profimedia – Red Dot ügyvezetője. „A stockfotók esetében a microstock ügynökségek megjelenésével az elmúlt időszakban jelentős változások történtek a piacon, hiszen ezeknél az ügynökségeknél a stock képek kedvezőbb áron elérhetők, és a költséghatékonyabb megoldás nem feltétlenül jelent minőségi változást” – tette hozzá.

Ha az online munkánkhoz a Google-ről töltünk le képet, de azt valamelyik képszerkesztővel akár a felismerhetetlenségig átalakítjuk, attól még jogtalan a felhasználás – erősítette meg a számunkra is magától értetődő tényt Keleti Éva legendás fotóművész, az Europress képügynökség ügyvezető igazgatója. Elmondása szerint azonban nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy egyelőre nem látni, hogyan lehetne véget vetni a lopkodásnak. „Ma már vannak ugyan képfigyelő szolgáltatók [ilyen például a Corrigon – a Szerk.], amelyek képesek követni a képügynökségek digitális jeleit, és jelzik a jogtalan felhasználást, de erre az online felhasználó azt mondja, hogy a képet eleve egy képügynökség szállította nekik. Ha perelni akarok, akkor másfél évembe kerül, így egyelőre az a helyzet, hogy vagy tudomásul veszi a szolgáltató, hogy jogtalanul használt fel egy képet, vagy nem” – ismertette a kezelhetetlen helyzetet Keleti Éva.

A jogtalan felhasználás elsősorban nem a nagy médiumokra és a reklámügynökségekre jellemző, hanem az internet végtelen-jében megbúvó ezernyi online vállalkozásra, kis grafikai stúdióra – panaszolták az érintettek. Visy Zoltán, az Ogilvy art directora – miközben hat, velük szerződött képügynökséget sorolt fel – szintén megjegyezte, hogy a kisebb reklámstúdióknál elég nagy az esély, hogy a képekért nem fizetnek, egyrészt azért, mert a fotók sokszor drágák, másrészt pedig talán nem is tudják, hogy az ingyenes felhasználás jogtalan. „Ha lebuksz, nagyon megvághatnak, de lássuk be, elég kicsi az esélye, hogy lebukjon egy bannerkampány, mert ha kicsit átalakítod a képet, fel sem tűnik a hasonlóság, ráadásul elég a kisebb felbontás is, így a gettys [Getty Images – a világ legnagyobb képügynökségi és stockfotó-szolgáltatója – A Szerk.] előnézeti képek is tökéletesen megfelelnek” – magyarázta Visy.

Hogy kicsit visszatérjünk a fotósok oldalára, érdekes, hogy noha jogtalan felhasználásról majdnem mindenkinek van története, de itt is inkább a jogi ismerethiány és a jogszolgáltatás nehézkessége a fő probléma. „Sokan azzal sincsenek tisztában, hogy a fotós nevének feltüntetése nem kegy vagy hirdetés, amivel a fotósnak kedveznek, hanem a szerzői jogi törvény legalapvetőbb eleme” – magyarázta Völgyi, aki szerint sajnos a fotósoknak is komoly jogi és szakmai hiányosságaik vannak, illetve olyanról is hallott, hogy ügyvédek tanácsolják el a sértett fotósokat attól, hogy küzdjenek az igazukért, „így sok egyértelmű és bizonyítható ügyből nem is lesz per”.

A jogi ügyekre meglátása szerint nem is az alkalmazotti státuszban lévő fotósok, hanem a szabadúszók és az ügynökségek az érzékenyebbek, értelemszerűen utóbbiak érzik jobban, hogy a zsebükből veszik ki a pénzt, ha nem fizet valaki a munkájuk felhasználása után, mert közvetlenül nekik járna a jogdíj. Védelemként egyelőre a különféle vízjeleket és a már említett képkövető szolgáltatásokat használják, de Völgyi megjegyezte: „tökéletes védelem nincs, a vízjel sem megoldás mindenre”. A fotóriporter szerint a jövőben az sem kizárt, hogy sok fotós – és ügyvéd – számára nagyobb üzlet lesz a kalózfelhasználások levadászása, mint maga a fotózás, mert az is egyre gyakoribb, hogy a kialkudott, akár szerződésben is rögzített összeget is csak hosszas huzavona után fizetik ki a megrendelők.

A jogi problémák ecsetelésekor Völgyi Attila kitért a fotósok megélhetésére is. „Amikor egy fotós jelzi a jogtalan felhasználást, akkor nagyon sokan elfelejtik, hogy nem a fotós talált pénzéről vagy alamizsnáról van szó, hanem munkadíjról, ami normális esetben járna neki” – fogalmazott. A fotóriporter megjegyezte, hogy nem egy olyan fotóst ismer, aki kevesebbet keres, mint egy takarítónő, „viszont ezért napi 24 órában készenlétben kell lennie, saját autóval, profi felszereléssel, laptoppal, mobilinternettel kell rendelkeznie, amit karban is kell tartania, miközben minden idejére és munkájára igényt tart a munkáltató”. A magyar fotós szakmában a legtöbben egyéni vállalkozók, súlyos adó- és járulékterheik vannak, a vállalkozás adminisztratív költségeivel is kevesebb a fizetésük annál, mintha alkalmazottként keresnének ugyanennyit, ráadásul nem illeti meg őket táppénz, szabadság, és más egyéb alkalmazotti juttatás.

A digitalizációnak természetesen messzire vezető szakmai hatásai is vannak. „Ismerek fotóst, aki rászól mindenkire, aki hozzányúl a fényképezőgépéhez, hogy el ne állítson rajta valamit, mert fogalma sincs, hogyan kell visszaállítani – mondta Völgyi Attila, megvilágítva, hogy az új technika használata sokak számára nehézkes. – Régen a fotósoknak csak fotózni kellett tudniuk, kezelni a fényképezőgépet, aztán a filmmel a labor és a szerkesztők dolgoztak tovább. Ma a gépek kezelése is bonyolultabbá vált, mint a filmes időkben volt, és a fotósoknak egy sor olyan dolog kezelését is meg kell tanulniuk, ami szorosan nem tartozik a fotózáshoz: számítógép, laptop, képszerkesztő programok, töltő, kártyaolvasó, modem, háttértár, levelezőprogram, böngésző, FTP-kliens, szerkesztőségi rendszerek, webes adminisztrátor felületek” – sorolta.

„A filmes korszakban is meg tudták oldani, hogy a Hungaroringen elfényképeztek egy tekercset a Forma-1 rajtjáról, helyben előhívták, és mire a győztes begördült a célvonalon, már a szerkesztőségben volt a kép a nyertes kocsijáról (igaz, nem a befutónál készült fotó). Az első Sziget fesztiválokon a nagy koncert után a Toi Toi-vécékben előhívták a filmet, és még aznap éjjel nyomdába ment az újság, hogy másnap a Szigeten lehessen árulni a Sziget-különszámot. Akik ebben nőttek fel, tudták, hogyan tudnak filmre úgy fényképezni, hogy képesek legyenek így előhívni, a kocsi ablakába kiakasztva szárítani a negatívokat. Akik ma nőnek fel, azok meg tudni fogják, milyen hálózati protokollokat kell beállítani, hogy a wifi csatlakozzon, hogy milyen programmal hogyan kell szerkeszteni vagy küldeni, és milyen beállítást kell átállítani, hogy menet közben se álljon meg a gép egy hibaüzenettel” – árnyalta a képet Völgyi.

A digitalizációval együtt nemcsak a fotósok és a képügynökségek megélhetése került veszélybe, hanem ezzel párhuzamosan a kereslet-kínálat viszonyai is átrendeződtek. Hamza Péter, a Stock.xchng és a Stocxpert 2009-es eladásával milliárdos üzletet kötő Dream Interactive munkatársa és az oldalak ötletgazdája [erről lásd a Képügynökséget álmodtak című keretes írásunkat! – A Szerk.] szerint a megrendelői kör az online felé billent, és egyre inkább a színes, vidám, látványos, kis méretű képeket keresik. (Erre részben bizonyíték is az általuk tavaly nyáron indított Stockfresh oldal „legnépszerűbb képek” – aloldala, amely simán elmenne egy parádés stockközhely-gyűjteménynek is, bár erről nyilván nem ők tehetnek). Ez általános képet ad a stockízlésről, a Keleti Éva szerint krízisben lévő magyar piacról azonban nem tudunk meg többet róla.

„A stockfotóknál nagyobb válságról beszélhetünk, mint a klasszikus sajtófotónál. A reklámügynökségek és a hirdetők ma már világszintű felhasználásra vásárolnak képeket, így Magyarország ebből a tortából alig részesül. Kis reklámügynökségekre meg nem lehet ezen a piacon építeni, ráadásul nagyon megbízhatatlanok is” – mondta Keleti Éva. A szakember úgy ítéli meg, hogy nálunk a médiumok és a reklámügynökségek csak nagyon szűk képanyagból válogatnak, aminek szerinte két oka van. „Az egyik, hogy az újságok is csak azt ismerik, amit a televíziókban is levetítenek, a másik pedig az, hogy nem érdeklődünk a világesemények iránt, így az ezeket ábrázoló képekből is jóval kevesebb kell. Ha reklámos szempontból vizsgálom az igényeket, akkor azt lehet mondani, hogy a marketinges ízlése a fogyasztói igényeket követi, így konzervatívabb képeket keresnek, egy szép nő vagy egy mosolygó gyerek gyakorlatilag még mindig mindent képes eladni nálunk” – fogalmazott Keleti Éva.

Hasonlóképp vélekedik Völgyi Attila is. „Egy külföldi eseményen mindenféle távvezérelt fényképezőgépeket látni, a célvonalnál, a mennyezeten, a kapu mögött, a rajtkő mellett, a víz alatt is, olyan helyeken, ahová korábban lehetetlen lett volna fotóst küldeni. Ezzel szemben Magyarországon sajnos nincs meg azoknak a képes magazinoknak a hagyománya, kultúrája, amelyek nyugaton ezeknek a különleges képeknek a felvevőpiacát jelentik. Nálunk egyre inkább a szöveg dominál, még a heti és havilapokban is. A képriport műfaja pedig a helyhiány miatt lényegében már évekkel ezelőtt kihalt a nyomtatott sajtóból, az internetes médiumok közül pedig gyakorlatilag alig él valaki az online galériákban rejlő lehetőségekkel” – vélekedett Völgyi.

Abban általában az összes általunk megkérdezett fotós és képügynökségi szakember egyetértett, hogy a médiumok és reklámügynökségek által megvásárolt és felhasznált képek minősége fotós szempontból radikálisan csökkent. Ennek szintén több oka van, amelyek közül csak az egyik az árkérdés. Többen említették, hogy vélhetőleg a képválasztásért felelős emberek nem tökéletes esztétikai érzéke és szakmai hiányosságai okozzák a minőségromlást, de számos olyan, a médiaiparban a pénzszűkén kívül álló ismerős probléma is előkerült, mint hogy nincs idő a szofisztikált keresgélésre, sürget a lapzárta, a nyomda, hírverseny van. Arról nem is beszélve, hogy Völgyi Attila szerint a kínálati oldal is sokat engedett. „A stock- és különösen az egyéb hírügynökségi oldalak kénytelenek egyre több gyenge minőségű fotót befogadni, mert a verseny azt diktálja, hogy inkább legyen valamiből rossz, mint hogy egyáltalán ne legyen semmi”.