Abból gondolom, hogy bár a pr elsőrendűen nem esztétikai (bár szerencsés esetben azért esztétikus) megoldásokra épül, mindketten egyformán kiváló drámai érzékről tettek tanúságot. Valószínűleg nagy élvezettel nézném munkáikat a színpadon, tiszteletemet lapcsinálóként, pr-szakemberként is maradéktalanul bírják. És persze mindkettőjükkel egyetértek. De ehhez röviden még egy kicsit a drámákról, amelyek Hont Ferenc szerint nem egyebek, mint a szerepjátszók egymásra és a közönségre ható cselekvésekkel megelevenített, általánosítható konfliktusok. Mindig is egymással ellentétes, szembehelyezkedő, harcoló törekvések alakították a jó színpadi játékot. Ahogyan a világot is ezek alakítják.

Az, hogy a tévéhíradók, lapok, rádióhírek első helyen földrengésről, robbantásról, megvesztegetésről, csődről tudósítanak, nem korunk degenerációja, hanem évezredes drámai hagyomány. A konfliktus keresése, az akcióra serkentő, érzelmeket keltő, megoldásért kiáltó konfliktusé, ami mindig érdekesebb, összetettebb, mozgalmasabb, mint a mégoly mesteri formába öntött, de agyonkomponált befejezettsége miatt nyomasztóan unalmas dicshimnusz.

Szántó és Lipovecz tulajdonképpen egyaránt a klasszikus dramaturgia nevében érvel, amikor az egyik száműzné a médiumokból, a másik integrálná oda az úgynevezett pr-híreket. Amelyek azonban (és ezt Lipovecznek is tudnia kell) csak igen kis csoportos megközelítésben azonosak a dicshimnuszokkal. Szántó éppen arra figyelmeztet, hogy a pr-hírt „játékba” kell hozni, mozgósító erejűvé kell dramatizálni, és kiváló érzékkel mutat rá arra, hogy vannak, akik elég jól értenek a dramatizálásához, hogy végül a legnagyobb vadakat, legmegrögzöttebb pr-hárítókat is becserkésszék.

Álláspontja létjogosult: Szántót az ügyfelei érdeklik legjobban. Ezzel szemben Lipovecz igazsága a független véleményformálás éthosza. No meg „résen levés”: gondosan arra is ügyel, csakis olyan pisztoly kerüljön elő a lapjában, amelyik – tovább folytatva a színházi analógiát, Molnár Ferenc, a legnagyobb magyar dramaturg mesterképlete szerint – legkésőbb a harmadik felvonásban garantáltan el is sül. Sőt telibe talál. Mert Lipoveczet meg az olvasói érdeklik a legjobban.

A Világgazdaságnak a pr-mesterség mai gondjait taglaló szakmai konferenciáján egyébként senki nem állította, hogy újságot egyedül üdvözítő módon csakis így lehet írni, pr-munkát pedig csakis úgy lehet végezni. Lipovecz leszögezte a maga (markáns) véleményét, amelyet a Heti Világgazdaság sikere fényesen igazol. Az övé, mint az összes többi jelenlévőé, azonban csak egy a többi, más nézőpontból és más összefüggésben ugyanolyan létjogosult többi vélemény közül.

Lipovecz előtt és után sok egyéb elhangzott még: a kommunikáció szerepének átalakulásáról (Nagy Bálint Matáv), a kommunikáció sokféleségéről és egymás megértésnek nehézségeiről (György Péter), jelentős cégek (a Henkel és a Raiffeisen Bank, hírgenerálónak (is) szánt jótékony költekezéseiről, vagy arról a társadalmi-politikai közegről, amelynek ügyetlenségei, túlkapásai, szakszerűtlenségei miatt a pr-eseknek is elverik a port. Nemcsak, mert a tanácskozás egyik szervezőjeként és háziasszonyaként mindenkihez udvariasnak kell lennem, végighallgatva az összes előadót, őszintén mondom: én minden megszólalónak igazat adok. A maga módján, a maga helyén Lipovecznek, az ott megszólaló többieknek és most utólag Szántónak is.

A Kreatív hasábjain kialakult vita ugyanis – épp a tovább bontakozó ellentétekben – számomra a konferencia sikerét mutatja. Hiszen mi más, mint egyszerre több igazság egyidejű működése volna a figyelmünkre méltó, érdemi kollektív megoldásra mozgósító, szerencsés esetben ilyet ki is kényszerítő drámai (és egyéb) konfliktusok fő forrása? Érdemes mindet meghallgatni, megismerni és megérteni, mármint ha nem veszekedni, hanem egy kicsit haladni akarunk.