A XXI. század elején a műcsalád inkább hirdetésekben tűnik fel, mintegy jelezve, hogyan is kellene élnünk, viselkednünk, ha rendes fogyasztók lennénk. A Medvesajt reklámjában megjelenő három nemzedék a szokottnál is visszataszítóbb formában tárja ezt elénk. Meggyőződésem, hogy az alkotónak nincs családja, nem látott családot sohasem, és ismereteit délamerikai szappanoperákból szerezte be a család mibenlétére vonatkozólag, ami persze nem gond, hiszen engem is teknősök neveltek egy elhagyatott dzsungeltó partján, aztán mégis milyen sokra vittem. De kezdjük talán az elsődleges üzenettel, mivel az sem lényegtelen. A Medvesajt jó – mondja a reklám, de mi mást is mondhatna? Azonban ott kicsit megbicsaklik a logika, amikor a tenyérbe mászó hang kijelenti, hogy a termék válogatott alapanyagokból készül. Ki válogatta? Miből? Milyen szempontok alapján?

A válogatás önmagában nem jelent semmit, mert például osztályvezetői utasításra Marika néni, az üzem válogatója, képes bármiből bármit kiválogatni, lehet például elvárás, hogy kerüljön egy kocka medvesajt kettő forintba, és akkor Marika válogat, aztán addig válogat, amíg össze nem jön a kívánt összeg. De az is elképzelhető, hogy elé raknak egy bála használt holland ruhát, és ráparancsolnak, hogy válogasson belőle sajtjellegű élelmiszert, és lőn! Ha a Medvesajt például francia ementáliból és svájci camembert-ből készülne, akkor nem kellene válogatni, csak összekeverni az adalékokat, és sokkal jobban is hangzana, igaz, ez esetben nem jönne ki két forintból.

Azért sem értem a reklámot, mert a felvevőpiac évtizedek óta azonos: börtönök, kórházak, iskolák, szociális otthonok és egyéb közétkeztetési intézmények. Stabil, nyugodt üzletmenet, miközben a közértek pultjai roskadoznak a jobbnál jobb valódi sajtoktól, tehát kevéssé valószínű, hogy a polgárságon eluralkodna a Medvesajtvásárlási láz. De talán majd ha berobban a köztudatba a műcsalád!

A műcsalád jellegzetessége, hogy három nemzedék él együtt nagy boldogságban: a huncut nagypapa, az okos és határozott apuka, a szép és kedves anyuka, valamint a pajkos kisgyermek, akinek mackója van. Lehetőleg olyan minőségben, mint Adolf Hitler valamelyik korai vízfestménye. Nagyon fontos, hogy a műcsaládot alulról is süsse a nap, éljenek a baromi nagy derítőlap fölött, és a közös étkezéseket infantilis társalgással töltsék ki, holott köztudott: magyar ember evés közben nem beszél. Egyébként ugyanez a család, amelyikben a mama, ha teheti, folyamatosan menstruál és/vagy mos, hogy könnyebben rátaláljon az ügynökség, esetleg esténként testápol. Rémálom.

Ideje azonban, hogy egy hirtelen váltással kiosszam a botos rókát és a táncoló nyulat a hónap legrosszabb és legjobb reklámjának, mivel ősz lévén, elég erőteljes kampányok indultak. Bénaságban mindent visz a Scholl cipőreklámja, különösen azért, mert ezzel egy időben a Humanic és valamelyik forgalmazó cég is belecsapott a lecsóba, tehát van összehasonlítási alap. Südi Iringó megalázása nem mindennapi teljesítmény, hiszen adva van egy fiatal táncoslány, akiből csak komoly szakmai munka árán lehet komplett idiótát kihozni a képernyőn. A Scholl-reklám olyan, mint egy aluljáróban készített személyiigazolvány-fotó. Minden előnytelen vonásunk felerősödve jelenik meg, míg elvesztjük összes jellegzetességünket, esetleges szimpatikus részletünket, és a végeredményt soha sem mutatjuk meg senkinek, csak igazoltatások során, amikor a közeg őszintén a szemünkbe vágja, hogy milyen szarul nézünk ki ezen a képen, mi pedig zavartan mosolygunk.

A táncoló nyulat a UPC „két idióta” kampánya érdemelte ki, különösen a pusztában Grease-dalt éneklő epizód, illetve a szinkronúszós jelenet. Szőke és Badár után is van élet, mint az most bebizonyosodott, és a nyelvi humor sem feltétlenül szükséges a röhögéshez.