Nemzeti csipsz

Nem is próbálkozom vele, csak érintett és okleveles fogyasztóként merészelem felkapni a fejem szerényen. Mikor is volt az az utolsó cigi? Tegnap? És már egy hete nem dohányzik? Hát mi van még abban a tapaszban? Csak nem bőrön át ható LSD-bélyeget osztogat a magyarság gerincét ropogtató ezerfejű karvaly?

Különben amikor én is megpróbáltam ezt a tapaszos leszokást, az is úgy volt, hogy heteknek tűntek a napok, és így számítva egy egész hónapig bírtam ropival meg keksszel, de azért olyan mellékhatása nem volt, hogy tényleg elveszítsem az időérzékemet, és öszszevissza nyilatkozzam, sőt ha kérdezték, egész pontosan meg tudtam mondani, hogy három napja és tizenegy órája nem dohányzom, és ez egybe is esett az utolsó cigarettával. Itt tehát alighanem se poén nincs, se átvitt értelem, csak ásító igénytelenség, amely nyilván egy igen jól szervezett struktúrát mászott meg ágról ágra, egész a csúcsig, ahol valami álmos igazgató megnézte a munkát, közben egy kezével telefonált, a másikkal citerázott, és csak a szemével intett, hogy mehet. Én meg innen a fotőjből, macskával a mellkasomon láthatom, ahogy egy ember nagyon sok pénzért, főműsoridőben valótlanságot állít, és még elvárja, hogy azért a lényeget, azt higgyem el, jó ez a tapasz, csak belezavarodott szegény.

Piha.

Vannak viszont trükkösebb csapdák az imperialista propagandában. Nézek például egyenesen előrefelé, és látom, hogy óriási szenzáció, megjelent a négypengéjű borotva. Lemegy a reklám rendben, szokásos sima bőr egyenlő überpasi téma, amibe nem is fogok belekötni annak ellenére, hogy az olyan férfiidolok, mint Ben Affleck vagy Szembesítő Showbalázs valószínűleg ugyanazzal a rég kicsorbult Moszkva-3 villanyborotvával nyúzzák magukat, amivel én kezdtem az ipart tizennégy éve; sőt az ilyen reklámokban általában kifejezetten borostás arcú urakat cicergetnek a kifejezetten sima arcú lányok.

Hanem amikor véget ér a filmecske, akkor tulajdonképp minden logikus: két penge jobb az egynél, három még jobb, négy penge pedig a lehető legjobb. Na de ha ez így van, akkor vajon várható-e a fegyverkezési verseny további éleződése, és meddig? Lesz-e válaszul ötpengés Wilkinson, arra nyolcélű Gilette, és így tovább, egészen az ötvenpengés Reluxáig, amelyen már az arcát húzza végig az ember reggelente, este pedig a krumplit, hogy meglegyen a betevő csipsz? Vagy egyszer megegyeznek végre a tisztelt versenytársak, hogy egy pengével is elég rendesen meg lehet borotválkozni, Julius Caesar egész életében eggyel csinálta, és mégis megvolt neki Kleopátra, és az ismert világ ura volt, sőt éppen a túl sok penge okozta a vesztét.

Szóba került – látszólag show-elemként – a csipsz, pedig ha a színpadon van egy puska, akkor az el fog sülni. Igaz, most már egy ideje nem szigorúan a reklám a téma, hanem az ahhoz kitalált termék, ahogy most a nemzeti csipsz. Az, amivel először a Chio jött ki, elmerészkedve egészen a hagymás-rostélyos ízesítésig, aztán beszállt a Lay’s is, mire a Chio felélesztette a Burgonyapelyhet, csomagolásán is vállalva az utasellátós gyökérzetet. Mindezekhez természetesen elkészültek a spájzpanorámából induló filmek is. Magyar táj, magyar csipsszel.

És ez, tisztelt hölgyeim és uraim, nem egyéb, mint a globalizáció jobbik arca. Igen, idehozzák az egyenkajáikat, telereklámozzák velük az agyunkat. De nem emésztik el a mi meghitt provinciánkat. Dehogyis. Fülelnek éberen, és amint megorrontják, hogy a magyar az egy szalonnázós nemzet, már jön is a tepertős zsírmagnum, jön a téliszalámis Milka, a hurkaízű rágó, meg mellé a vörösboros kóla. Minden, amit eléggé akarunk ahhoz, hogy megvegyük. A kapitalizmus figyel ránk – mást nem tehet. Együtt erősek vagyunk. A nemzeti csipsz, honfitársak, az maga a modern európai Magyarország. Jó étvágyat hozzá, jó étvágyat Európához.