Felemlegetni a megszokott szappanopera-zuhatagot – mely a magyar háziasszonyok jelentékeny hányadának agyát mossa nap nap után tisztára – egyrészt közhely lehetne, másrészt a jelenség nem nyári specifikum. Mégis úgy tűnik, hogy ebben az időszakban a műsornapok gerincét ez a műfaj adja.

Esti főműsornak csúfolva kap aztán a naiv néző Bud Spencert tonnaszám, Eddie Murphyt, Chuck Norrist és társaikat. E műalkotá-soknak egytől egyig az a specifikuma, hogy mérhetetlenül alacsony színvonalúak, földig ér a szakálluk, továbbá az összes csatorna számtalanszor elsütötte már őket, minek következtében újdonságértékük a néző számára kábé annyi, mint amennyit az életfogytosnak a cellája jelent.

Mindezeket megfejelik az ismét-lések, amelyeket ráadásul úgy próbálnak eladni, hogy úgymond köz-kívánatra a különféle show-műso-rok legjobb pillanatait gyűjtötték „ferrrrgete-gesssss!” válogatásokba. Hóka egy kísérlet. Mintha nem arról lenne szó, hogy nyáron a stáboknak sincs kedve dolgozni, ami kész megtakarítás a csatornáknak is.

És ez még semmi a tájékoztató műsorok gagyisága mellett. Csak néhány téma az elmúlt hétről (mire ezek a sorok megjelennek, már más érdektelenségekről esik ugyanennyi felesleges szó, de borítékolom, hogy azok is hasonló jelentőségűek lesznek).

Szóval. Hosszú riportban számolt be az egyik adó a falusi plébánosról, aki 24 óra alatt 3000 palacsintát sütött. Közérdeklődésre számot tartó téma.

És legyen-e szobra Kádár Jánosnak? A kérdéssel való műsoridőhúzás minden adón megtörtént, de sehol senki sem vetette fel a kérdést, hogy vajon a szobrászatot Kim Ir Szen szellemében kell-e érteni Magyarországon, vagy esetleg inkább egy művészeti ágról van szó, amelynek műalkotásokat kell alkotnia, nem pedig köztéri Madame Tussaud múzeumként funkcionálnia.

Aztán: Varnus orgonista garázsa átlógott a szomszédja telkére, amiért is az illető ledózeroltatta az épületet! Nos, e tyúkpörrel kapcsolatos épületes vitáról minden adó kötelességének érezte részletekbe hatolóan, többször is tájékoztatni a közvéleményt. Pedig jól láthatóan már az érintett feleket se érdekelte az egész.

Továbbá egy család mérges gombát evett! Két kamasz lány élet-halál között lebeg! Feltehetőleg a májátültetés segíthet csak rajtuk! De sajnos nincsen donor a láthatáron! A témával minden csatorna elbíbelő-dött több mint egy hétig. És tudod, mi az érdekes? Hogy a legközvetlenebb forrásból származó infóm szerint a lányok mindeközben a gyermekkórházban tréfálkoztak, és mobiltelefonoztak unalmukban, mert mindössze megfigyelés alatt álltak. Az, hogy az orvosok tisztességesen ez utóbbit is nyilatkozták, nem zavarta egyik tévéstábot sem. Inkább nem adtak le még interjúrészleteket sem a budapesti dokiktól, csak hogy a halálveszély témájával országosan sokkolhassanak. Érdekes etika, mondaná erre még a verhojanszki városi tévé szerkesztője is.

És egy rendkívül időszerű téma: 11 éve (!) a KGB merényletet tervezett Antall József ellen a Mátyás-templomnál, de megakadályozták a CIA derék emberei! (Feltehetőleg Spencer, Murphy és Norris ügynökök ugyebár, akik újra játszották a Sakál napja című filmet.) Erről is jól el lehetett dumálgatni napokig, a műsoridő meg jól telt, és hát elvégre ez volt a lényeg, nemde?

Miért is fontos mindezt felvetnem a marketingkommunikáció szakmai lapjában? Mert elszomorítja az én reklámpárti szívemet. Mert ebben, a fentebb bemutatott „ingerszegény” (volna rá rövidebb szó is, de hagyjuk) műsorkörnyezetben jelenik meg mostanság mindaz a reklám, amelyet a nyári szünetet nem tartó reklámszakma a legjobb tudása szerint, sok-sok munkával és reménnyel elkészít. És mert gyakran hallom, olvasom a szellemességet, hogy a tévék programja azért rossz, mert a reklámokat néha megszakítják a műsorok. Téves megfigyelés. Mostanság a reklámokat nem műsorok szakítják meg.

Véleményeket, visszajelzéseket örömmel adok-veszek.