Mindenhol azt írják rólad, hogy igazán sajátos, egységes világod van. Te hogyan határoznád meg a saját világodat?

Nem tudom pontosan meghatározni, és talán nem is nekem kéne. Ez a legtöbbször könyv- és szövegfüggő. Például a Csoda és Kósza című gyerekkönyv történetében olyan fordulatok vannak, amihez egy – egyébként rám jobban jellemző – statikusabb stílus nem illett volna, ezért szabadkézzel rajzoltam, ami sokkal frissebb, vibrálóbb. Arról már többet tudnék beszélni, hogy egy-egy munkánál, honnan merítek inspirációt. Például az első könyves munkám, a Csimota Kiadónál megjelent Piroska és a farkas teljesen más volt. Mindig is szerettem az elektromos kapcsolási rajzokat, folyamatábrákat, ezért ez a szöveg nélküli könyv sokak szerint olyan lett, mint a primitív Commodore-játékok. A farkast az IKEA-s imbuszkulcs inspirálta, Piroska meg egy varrógyűszű volt. Sokszor mondják, hogy az illusztrációimnak retróbeütése van – ezt azért próbálom tudatosan elkerülni, hogy ne tűnjön valami üres nosztalgiázásnak, de valahonnan mélyről csak előjön. Talán túl mélyen beégett, hogy a nyolcvanas években voltam gyerek: az akkori reklámok, a Réber-illusztrációk és a Füles újság képregényei vagy a Lemezárugyár fémjátékai mind hatottak rám.

Mit szólnak a gyerekek egy gyűszű-Piroskához és imbuszkulcsfarkashoz?

Azt gondoltam, hogy ezt a könyvet azok fogják szeretni, akik épp a gyerek- és kamaszkor határán vannak, és vevők az abszurd humorra. De a gyerekek tudnak absztrahálni – amit nekünk újra meg kell tanulnunk –, ezért értik az olyan Piroska-mesét is, mint amilyet Takács Mari rajzolt: a farkast egy cikk-cakkos fogsorra, Piroskát meg egy piros pontra redukálta.

A gyár (További képekért kattintson!)

Van egy hatéves fiad, ő milyen gyerekkönyveket kap?

Én úgy vagyok vele, hogy kapjon minél többfélét, a mívesen illusztrált mesekönyvtől kezdve a legvadabb absztrakciókkal telerajzolt könyvekig. Egy gyereket minden érdekel, és én annak a híve vagyok, hogy minél szélesebb vizuális nyelvvel találkozzon.

Azért szerencséd van, hogy fiad született, hiszen inkább fiús gyerekkönyveket illusztrálsz.

Igen, általában ilyenekkel keresnek meg. Winkler Robival dolgoztunk már egy gyerekeknek szóló autószerelős könyvön, nemrég pedig a tűzoltóságnál jártunk, mert az ő munkájukról jelenik meg majd könyvünk, vagy említhetném a Kiss Ottónak készített fociszabályokat bemutató, illetve Gévai Csilla nemrég elkészült budapesti közlekedéssel foglalkozó könyvét. Ezt a szórakoztató ismeretterjesztést kedvelem, a tündérmesékkel nehezebben boldogulnék.

Ritkán dolgozol reklámokon, de a UPC wifis szpotjában a te figuráid szerepelnek. Hogy talált meg ez a munka?

A Budapest Animation stúdiótól Sas Olivér rendező keresett meg, akivel már évekkel ezelőtt csináltunk egy T-Home-os interaktív játékot. Korábban is többször mondta, hogy szereti a stílusomat, rajzaimat és jó lenne, ha tudnánk együtt csinálni valamit. Ennél a munkánál, abból a világból indultunk ki , ami a Rohamnak készített képregényeimben megvolt, műanyagbábszerű figurák egyfajta retró-futurisztikus miliőben. Én vele dolgoztam együtt, ő volt a megrendelő, az ügyféllel nem is kellett kapcsolatba lépnem. Ez volt az első rajzfilmes munkám.

Milyen egyéb instrukciókat kaptál a rajzfilmhez?

Az én eredeti, rohamos figuráimon nincs orr, és fröccsöntött műanyagjáték benyomását keltik, de azt szerették volna, ha a szpotban ennél kicsit hétköznapibb, rajzfilmesebb karakterek szerepelnének. A jelenetek leírását megkaptam a rendezőtől, tehát nekem csak az alapbeállításokat kellett megrajzolnom, és néha még kértek olyat is, hogy egy-egy végpontot is rajzoljak meg, például egy elfordított fejet vagy egy nyitott tenyeret. Adottak voltak még a UPC színei, ami a színvilág szempontjából volt meghatározó. Ez az egész egy vektoros illusztráció, ami viszonylag könnyen mozgatható, így a többit, vagyis magát a rajzfilmet már ők rakták össze.

Emlékszel arra, amikor egy rajzod után először érezted azt, hogy ez jól sikerült?

Gyerekkoromban volt otthon egy csendélet a falon, amit nagy színfoltokban festettek meg. Amikor ugyanígy színfoltokból építettem fel egy képet akvarellel a rajzórán, akkor rájöttem, hogy megértettem valamit a technikából.

Hogyan készül a könyv?

Korábbi munkáidon láttam, hogy kritikát fogalmazol meg a mai teleshopos-ezoterikus jelenségekkel kapcsolatban. Most milyen problémára reagálnál?

Pár éve az OktogonArt Galériában volt egy kiállításom, oda készült ez a munkám, ami valóban ironikus keveréke volt a teleshopos, MLM-es, ezoterikus és mindenféle új vallási őrületnek. Ezt a munkámat külső, például a tévében és máshol látott jelenségek inspirálták, most ilyen külső hatások nem indítanak be. Mostanában szívesebben elvagyok azzal, hogy nem ennyire direkt jelenségekből építkező világot teremtsek meg a képeimben, legfeljebb zenei hatások jöhetnek szóba. Az autonóm vonalat munka mellett szoktam csinálni, pedig jó lenne csak ezzel foglalkozni. Érdekes, hogy a munkáim egy nagy része az autonóm grafikáim révén jött, és az volt a kérés, hogy olyat csináljak, mint mondjuk a Rohamban.

Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy a könyvtervezés a legszebb feladat. Miért?

Talán a picture-bookokra és a művészkönyvekre gondolhattam. Valószínűleg a dolog komplexitása miatt izgalmas ez. Ebben a könyv mint önálló médium érdekel, amelyben a szöveg, a tipó és a kép szerves egységet alkot. Hasonlóképpen, mint a film, amely képből, történetből és zenéből áll, ugyanígy a könyv sem csak feltétlenül szöveg. Ilyesmi volt annak idején a diplomamunkám a MOME-n, de a Csimota már említett Piroska és a farkas koncepciója is ebbe az irányba mutatott. A magyar könyvpiacon erre a típusú könyvre markáns példa két Roham kiadvány: a Kulo City Stark Attilától és Sirály Dóritól a Kiberiáda. Nyugat-Európában megvan ez a fajta bibliofil könyvkultúra. Ezek általában olyan könyvek, amiket nem raksz el a polcra, hanem a kanapé mellett tartod, hogy belenézhess, amikor kedved van.