Rég volt, szép volt

A mahires időkhöz képest mennyiben változott a munkakörük?
N. J.: – Andrea természetesen már magasabb pozícióban, de még mindig az eredeti területén mozog, mint ügyfélkapcsolati igazgató. Én viszont már az első néhány év után átnyergeltem a kreatív vonalra. A Mahirnak, ennek a nyolcszáz fős cégnek nem volt kreatív részlege, amikor én odakerültem. Egyes „account” csoportokhoz rendelten ugyan volt egy-egy szerkesztő (ahogy akkor hívták), aki talán a mai copywriter őse lehetett, de kreatív részleg nem volt. Szerencsére jött egy vezérigazgató, aki szabad kezet adott, így létrehoztuk a kreatív csapatot, ami később igencsak kinőtte magát. Érdekes, hogy azok a belső szakmai csoportok (pl. az ügyfélkapcsolat vagy a kreatív csapat), amik ma egy reklámügynökség életének a mozgatói, a Mahirnél megtűrt elemek voltak.

Energiánk nagy része arra fecsérlődött, hogy a saját létjogosultságunkat bizonyítsuk. De volt ennek pozitív velejárója is: a nagyfokú szabadság. Mivel nem nagyon hittek abban, hogy a munkánk életbe vágó fontosságú, mi általában boldog felelőtlenséggel fogtunk hozzá a feladatokhoz. Ez az időszak kiválóan alkalmas volt a különböző „játékokra”, próbálgatásokra. Ha egy cég nem merítette ki a reklámra költhető keretösszegét, akkor a következő évben annyival kevesebbet kapott. Ezért mindenáron el akarta költeni, és ez megteremtette a kísérletezések lehetőségét.

M. É.: – Bár akkor nem volt annyira éles harc az ügyfelek, sőt a között a néhány ügynökség között sem, én soha egy pillanatig nem éreztem, hogy játszottunk volna. Az akkor elérhető legmagasabb tudással és igazi szakmai fanatizmussal fogtunk hozzá egy-egy feladathoz. Éppen ezért én nem becsülném le azokat az időket. Lehet, hogy a márkák nem voltak ennyire kiszolgáltatva a reklámnak, de számunkra nem volt kisebb tétje a dolgoknak.

N. J.: – Igaz. A Traubisoda-kampány például ma már szinte legenda. Igazi versenypiacon méretett meg a márka, mi más, mint a reklám segítségével. A megbízó a Badacsonyi Állami Gazdaság volt, ahol a reklámért felelős vezető, aki egyébként híres szőlész és borász volt, azt mondta: „Én elvárom másoktól, hogy elismerjék azt, amihez én értek, és én is elismerem azt, aki a reklámhoz ért.” Szabad kezet adott nekünk, és az eredmény a Traubi-legenda. Manapság, amikor a reklámszakemberek tudása megkérdőjelezhetetlen, ritka az ilyen szakmai bizalom.

R. A.: – A Mahir egy óriási cég volt, rengeteg területtel foglalkozott, és ezen belül csak egy kis szelet jutott a kreatív csapatnak. Ez azonban nem egy stratégiai döntés eredménye volt, hanem annak, hogy a vállalat rendkívül széles körű szolgáltatást nyújtott.
M. É.: – Az egész óriási cégre a termelési szemlélet nyomta rá a bélyegét. Mind az ügyfélszolgálat, mind a kreatív részleg lényegében egy-egy „eltartott” csoport volt.
Kiváltunk a cégből, éppen e részlegekre fektettük a legnagyobb hangsúlyt, hiszen ezekről a területekről jöttünk, tisztában voltunk jelentőségükkel.

R. A.: – 1987-88 körül már eléggé rossz volt hangulat, feszült légkör alakult ki a cégen belül, mindenki feszengett. Ekkor már életünk majdnem felét a Mahirnak adtuk, de már nem éreztük jól magunkat. Körülöttünk elkezdődött átalakulni a gazdaság, ezen belül a reklámszakma is, s ez felbátorított minket arra, hogy lépjünk. 1987 végén kezdtünk el szervezkedni. Hárman voltunk a kezdeményezők, és összeírtuk, hogy ki mindenkire lenne szükségünk egy induló ügynökségnél. Így alakult ki az a nyolcfős csapat, akikkel együtt végül kiváltunk a Mahirből, és 1988 áprilisában megalapítottuk a Spot Reklámügynökséget.

Hol dolgozik most ez a nyolc ember?
– Egy kivételével még mindig nálunk.

Honnan szereztek ügyfeleket az induló céghez?
N. J.: – Leültünk a Vén Diák kávézóban és egy kockás füzetbe összeírtuk, hogy kikre számíthatunk, és hogyan teljesíthetnénk az előirányzott éves árbevételünket. De már az első évben csatlakoztak hozzánk új ügyfelek.
R. A.: – Alapvetően nem volt gond az ügyfélszerzéssel, mert az ügyfelek maguk kerestek meg bennünket.

Csábítani kellett őket?
R. A.: – Nem nagyon. Hiszen az ügyfelek közül is sokan érezték, hogy változtatni kellene.

Mit szólt a cég vezetése, illetve mit szóltak az ott dolgozók a távozásukhoz?
M. É.: – Pozitív botrány íze volt a mi kiválásunknak, hiszen az ott maradók szemében – akármilyen nagy vállalat is volt a Mahir – nyolc ember kiválása nem volt semmiség. Kicsit talán irigyeltek is minket. Nem utolsósorban pedig a partnerek is reményekkel tele várták, hogy mit hozunk össze.

Milyen nehézségbe ütköztek az induláskor?
M. É.: – Abban az időben az, hogy mi kft.-t szerettünk volna alapítani, olyan ritkaságnak számított, hogy bankszámlát sem tudtunk nyitni.

Elsőként váltak ki a Mahirből?
N. J.: – Igen.

Hogyan tudott életben maradni a Spot, ameddig nem került be egy külföldi hálózatba?
M. É.: – Annyira egyedül voltunk még akkor, hogy nem volt jelentősége, függetlenek vagyunk-e, vagy valamelyik hálózat tagja.
R. A.: – A hálózat jelentősége akkor került inkább előtérbe, amikor 1989 tájékán megjelentek a külföldi cégek Magyarországon. Ekkor már számított, hogy egy worldwide cég tagjai vagyunk.

Sok ügyfelet hozott a külföldi partner?
R. A.: – Volt néhány jelentős cég, amely így lett az ügyfelünk, mint például az IBM, de alapvetően nem ebben kaptuk a legtöbb segítséget az anyacégtől. Sokkal többet számított az a tudás és tapasztalat, amit rajtuk keresztül megszerezhettünk.

Hogyan reagáltak az újításra a régi ügyfeleik?
M. É.: – Akik velünk tartottak, azokban szintén volt vállalkozó kedv.
N. J.: – Akkor még egész más nagyságrendű büdzsékkel dolgoztunk, az igazán nagy ugrás egy évvel később volt csak, amikor a Pepsi átjött hozzánk.
M. É.: – Én mégsem becsülném le azokat az összegeket, amiket a cégek akkor reklámra fordítottak, mert az adott piaci viszonyok között az jelentősnek, sőt bátor dolognak számított. Több olyan cégünk is volt, amelyek már azzal is kockáztattak, hogy egyáltalán elindultak ezen a piacon, tőlük pedig végképp nem állt távol a kísérletező szellem.

Hogyan változott a cég neve és összetétele az idők folyamán?
M. É.: – Néhány heti hosszas vajúdás után először a Spot nevet adtuk magunknak, aztán egy évvel később megjelent a GGK – amely cég azóta is partnerünk, csak folyamatosan változó névvel –, és így lettünk kezdetben GGK Budapest, majd többszöri átalakulás után legutóbb Lowe Lintas GGK.
N. J.: – Annyira korán jött ez a házasság, hogy egy kicsit féltünk is, hogy elveszítjük a kialakult markáns személyiségünket. Akkor már megkeresett minket egy azóta már világhírűvé lett hálózat is, de nekünk a GGK gondolkodásmódja tetszett, az állt közelebb hozzánk.

Mi volt a legnagyobb változás az életükben, amit a kiválás okozott?
N. J.: – Nekem az, hogy végre felnőttként kezeltek, és megvalósíthattam, amit elterveztem.
M. É.: – Én végre megtudtam, hogy miből él egy reklámügynökség.

R. A.: – Bár sikerélményünk a Mahirban is volt, de az még inkább a ’80-as évek elejére volt tehető, és kicsit személytelenebb is volt. Amikor a saját lábunkra álltunk, az egyéni és a csapatban elért sikerek jelentették a legnagyobb élményt számomra.

M. É.: – Végtére ez a mai napig így van. Andrea élvezi a sikert, mellette az történik, amit a Juli mond, én pedig gondoskodom róla, hogy mindannyiunknak legyen mit ennünk.

Tartják a régi mahiresekkel a kapcsolatot?
N. J.: – Eleinte mindig eljártunk közösen ebédelni, de egyenként is alakultak és megmaradtak baráti társaságok még a mahires időkből, akikkel ma is összejárunk.

M. É.: – Öt-hat évvel ezelőtt volt egy olyan korszak, amikor mindenki azt mondta, hogy a régi mahiresek uralják a szakmát, és ez sok mindenben így is volt. Mára ez már nem teljesen igaz. Akkor a nagy generáció nevet ragasztották ránk… Ma már se nem érdem, se nem szégyen, hogy valaki a Mahirből jött. A Mahir a maga idejében nagyon jó hely volt, ahol sok fiatal gyűlt össze, akik csinálták a dolgukat. Ma pedig mindenkit a saját teljesítménye minősít.