Sörivóknak való

Az első mindjárt egy műanyag palack a Borsoditól, de ennél nem is időzünk sokat, mert arról mindenki hamar meggyőzhető – az elkötelezett tradicionalistákon kívül, akik a söröspalackot leginkább hajigálni szeretik –, hogy a nehéz, kezelhetetlen, törékeny és ráadásul veszélyes szilánkokkal pusztuló üveggel szemben a műanyag palack mindenben jobb, sőt vissza is lehet zárni, ha szénsav nélkül is szeretjük a sört. És mindezt sikerült elmagyarázni tenyérbemászó teleshop-didaktika nélkül úgy, hogy az a nem horgásznak is szól, aki a hétvégi túráira nem akar plusz két kiló üveget felvonszolni a hegyre. Point taken, megveszem. Nyissunk mellé egy Heinekent.

Hogy mitől jó a Heineken reklámja (She’s a Lady), azt legfeljebb ugyanolyan halványlila művészkedésben lehet elmagyarázni, mint amilyen maga a reklám. Talán Tom Jones? Bizonyára a zene is, főleg mivel senki egy szót sem szól egész végig, viszont a She’s a Lady finoman együtt rezonál a főszereplő hölgygyel, aki valóban egy úrnő. Igen, vannak ilyen Her Majestyk, akik az amúgy makulátlan úriembereket félénken feszengő szárnysegéddé változtatják, és az ilyen asszonyok bizony képesek meginni a partnerük utolsó csepp sörét, sőt jogukban áll, főleg a kapcsolat hajnalán. Van itt valami szubtilis feszültség is, hiszen az ilyen nő egyszerre emancipált is, amennyiben veleszületett természetességgel nyúl a palackért – söröspalack, nem bonbonmeggy vagy vermut –, viszont épp azért teheti ezt, mert úrnő. És igen, egy ilyen úrnőt prémium sörrel itatunk le, viszont – a reklámmal ellentétben – mesén kívül elnézzük neki azt is, ha megissza a miénket.

Legyen a harmadik reklám egy Gösser, bár arról nehéz mesélni; szinte elképzelhetetlen, hogy felhevülve újságolják egymásnak az emberek, milyen meglepő Gösser-reklámot láttak. Ők ugyanis nem a fogyasztást, hanem a gyártást illusztrálják, amennyiben megmutatják az ásványvizet meg a többi szép, tiszta, EU-kompatibilis alkatrészt, amiből precíz német szakemberek összeszerelik a precíz német sört. Azon viszont már régóta morfondírozok, hogy vajon a német szójátékból képzett szlogen – gut, besser, Gösser – azért maradt németül, mert meg sem próbálták lokalizálni, vagy ez valami nibelungi átok, esetleg így emelik a lécet, és ez a sör a németül beszélő világnak szól, mint a HVG némely álláshirdetése. Milyen vicces lenne, ha cserébe a németeknek meg kéne tanulniuk, hogy „nem csak a sörfőzőmester legféltettebb kincse”!

Vannak azonban kevéssé úri népek, és sör nekik is kell – tehát sörreklám is. Soproni Ászok például, meg hozzá előemésztett humor, ha már jópofa sörnek teremtette a gyár. Viszont sajnos egy vicc egyszer jó, a nagyon jó vicc esetleg kétszer is, sokadszorra viszont már az a jópofi ölt testet a képernyőn, akinek untalan szólni kell, hogy ezt már mesélted. Sőt ennek nem is lehet szólni, kíméletlenül ledarálja naponta hatszor az időjósos viccet, a receptklubos viccet meg a Sör Robit, akit egyenesen a Soproni ellenségévé tett, kéremalássan az elnézést. Nekem egy fél percre se jelenjen meg az otthonomban egy ilyen hájas és üvöltse, hogy „ne nézzé’, sörözzé’”. Meg azt se, hogy bugi-vugi. Jó-jó, tudom, nem nekem szól. Esetleg ki lehetne tenni egy figyelmeztetést, hogy a következő reklám megtekintését nem nekem ajánlják.