Azt azért lehet sejteni, hogy amikor napokon át mind a három bulvárnapilap címlapján öltönyös, komoly férfiak szerepelnek a megszokott hősök helyett, akkor valami nagy dolog történik az országban. Ennek megfelelően volt itt minden, a saját ostroma helyett zavartalanul Kultúrházat sugárzó MTV-től a Hír TV kődobáló suttyók helyére Vasvári Pált és Petőfi Sándort vizionáló riporteréig.

Kevesen tudtak azonban akkorát dobni, hogy abból az élet egészére érvényes hatalmas bölcsességeket lehessen levonni. Sváby András azon kevesek közt van, akiknek ez most sikerült, bár ő nyilván azt kívánja, hogy bárcsak ne dobott volna semmit, bárcsak be se ment volna azon az átkozott napon a Napló stúdiójába élő egyenes adásban interjút bonyolítani Orbán Viktorral. Tényleg csak röviden fussuk át, hogy mi történt szeptember 24-én este, felesleges felszaggatni a friss sebeket. Sváby kérdezett, Orbán alázott, Sváby újra kérdezett, Orbán mosolyogva alázott, Sváby remegni kezdett, Orbán pedig erre úgy földbe döngölte Svábyt, hogy olyat szerintem még egyetlen néző sem látott.

Az lett volna a kisebbik baj, ha csak szakmailag semmisíti meg a riportert, ám itt valami sokkal súlyosabb történt, a teljesen indiszponált, keménykedni próbáló Sváby emberileg lett úgy megbuktatva, ahogy nézők milliói előtt nagyon-nagyon fájdalmas lehet.

Sváby sok hibát követett el az interjú során, a legnagyobbat azonban még előtte, amikor egyáltalán felmerült benne, hogy ő akkor eldobja a szokott heti szerepét, és megpróbálkozik a komoly, politikai újságíró feladatával. Nagyon kevesen vannak ebben az országban – én akár egy zérusban is hajlandó lennék megegyezni – akik képesek arra, hogy egy politikussal – ráadásul egy minden hájjal megkent politikussal! – élőben megoldjanak egy kemény, belemenős és kompromisszummentes interjút.

Svábyról mi e szerencsétlen nap előtt nem tudtuk, hogy nem tartozik eme elit csoportba, és úgy tűnik, ő maga sem. Elhitte, hogy többet tud vicces, véres vagy éppen teljesen érdektelen konzervanyagok felkonferálásánál, és aztán jól meg kellett innia saját egójának levét.

És ez pedig, kedves Kreatív-olvasó kommunikációipari munkások, olyan lecke, amelyből mindannyian tanulhatunk. Ha négy szóban akarnám a lényeget összefoglalni: nincs, aki mindenhez ért. Sőt, én odáig mennék, hogy már azt is meg kell dicsérni, aki legalább egyvalamihez. Ezzel viszont sajnálatosan szembe megy az a jelenség, amely már minden bizonnyal az olvasónak is feltűnt, nevezetesen hogy a kommunikációs szakma napszámosai szinte mind meg vannak arról győződve, hogy ők aztán mindenhez értenek. Sajnálatosan keveset mozgok vasipari munkások közt, de szinte biztos vagyok benne, hogy közülük keveseket gyötör a kényszerképzet, hogy szövőnőként is képesek lennének figyelemre méltót alkotni. Magát operaénekesnek képzelő taxissal is ritkán találkozik az ember.

A kommunikációipar azonban a polihisztorok melegágya és táptalaja. Magát píárosnak képzelő grafikussal, újságírónak képzelő szövegíróval vagy éppen kreatívnak képzelő account directorral gyakorlatilag minden utcasarkon találkozni. A szakmák szerinti specializálódás pedig egészen ősi bölcsesség, még barlangokban éltünk, amikor rájöttünk, hogy a mamutot ne ugyanaz főzze meg, aki levadászta, mert akkor ehetetlen lesz, és pláne ne az menjen el rá vadászni, aki egyébként főzni szokott, mert akkor jól agyon lesz taposva, az meg senkinek sem jó.

Az ősi bölcsesség ellenére egész egyszerűen képtelenség meggyőzni egy magyar újságírót arról, hogy maradjon a cikkírásnál, a lapja értékesítését pedig bízza inkább szakemberre. Ugyan már, majd pont egy ilyen reklámos köcsög, egy vastag, fekete szemüvegkeretes bunkó zavarjon bele a szerkesztőség drága munkájába? Soha! Persze a dolog másik irányból is működik, próbálja csak az újságíró elmagyarázni egy magyar reklámosnak, hogy a cikke nevetséges. Hogy jön ahhoz egyáltalán egy ilyen filléreken tengődő, büdös lehelletű okostojás ahhoz, hogy megszabja egy hivatásos kreatívnak, milyen körmondatokat írjon? Na ne már!

Az eredményt pedig mindannyian látjuk. Médiaterméknek kampányt csinálni szinte minden reklámszakember imádna, hiszen hálás és agyas feladat lehetne, ha nem akarna a teljes szerkesztőség belepofázni a munka minden egyes fázisába. Meg lehet nézni a magyar médiumok kommunikációját, olyan is mind. Aztán ott vannak a különböző szakmai és nem szakmai lapokban megjelenő cikkek mindenféle rendű és rangú reklámszakemberek tollából. Hogy csak a magunk háza tájába kössünk bele: amit a kreatívok írnak a Kreatívba, az nem egyszer az elsőtől az utolsó betűig értelmetlen papírgyalázás.
Okos ember a más kárán tanul (a még okosabb pedig persze tudja, hogy igazából csak a magáén). Ha Sváby ekkorát bírt bukni, legalább a többiekben legyen egy kis önmérséklet. Plíz!