Szemünk fénye

Csak azt, amelyik a rendezvénysorozat szórólapján olvasható, idézem: „…mert nálunk a gyerekek a legfontosabbak.” Innen kezdve ugyanis két lehetőség van.

Egy: a cég tulajdonosai és menedzsmentje agyalágyultak. Ennek az üzleti vállalkozásnak ugyanis – a világon egyedülálló példa! – nem a profit a legfontosabb, hanem a mások gyerekei. Elképzelem az igazgatóság és a részvényesek zárszámadó közös ülését: „Uraim, idén baromira veszteségesek lettünk, viszont ez számunkra lényegtelen. Bakfitty. A gyerekek, tudják, a gyerekek öröme, csak az jelenti a mindent nekünk. Az a legfontosabb. És erre költöttünk sokat.” Sztending ovésön.

Kettő: a fősor füllent. Azt teszi, amiért már a gyerek fülét is megcibálja az ember. Nem a bútort akarjuk eladni, nem, mi nem. „…nálunk a gyerekek a legfontosabbak.”

Továbbgondolva a dolgot, már várom titkon, amint cserébe az ablakommal szemközti óvoda dadusai az utcán fogják a palimadarakat: „Sezlonyt vegyen, jó uram, vagy rökamiét! Jól jár, ha benéz az óvodánkba, meglátja! Vannak puffjaink is!”

De komolyan: egy kérdés bimbózik bennem már jó ideje. Mi a frász indokolja azt, hogy nyilvánvaló hülyeségeket kell beleírni egy-egy reklámüzenetbe? És miért különösképpen gyakran a gyerekeket érintő hirdetésekbe? Miért kell a pelenkás cégnek csakis a kicsik mosolyát emlegetni, mint legfőbb üzleti célkitűzést? Miért a játékgyártó azon reklámbéli állítása, hogy a vállalat csak a gyerekek szórakoztatását tűzte ki célul? Jövedelmezőség? Szót se róla!

És miért tekintik egyes reklámozók gyereknek a felnőtteket is? Miért nélkülözhetetlen útitárs például egy biztosítás? Miközben – jól tudjuk – sokkal inkább a biztosításnak nélkülözhetetlen az útitárs utazó. Mert máskülönben úgy kirúgják a biztosító utasbiztosítási üzletágának a vezetőjét, hogy messze száll, mint a győzelmi zászló, méghozzá minden különösebb biztosítás nélkül.

Vagy: „Számunkra az ön egészsége mindennél előbbre való.” Miért lenne fontos olyannyira a joghurtgyárnak az én egészségem? Tudod, mi a fontos nekik? Az, hogy ne rohadjon a nyakukon a joghurtjuk.

És miért pótolhatatlan segítség számomra az X márkájú hashajtó akkor, amikor ugyanabban a patikában még legalább másik öt hasonló márkát árulnak?

És miért hirdeti az exporttámogatások hozadékából élő bank, hogy „az első olyan hazai pénzintézet, amelyet kifejezetten az exportőrök támogatására hoztak létre, így célja a minél nagyobb volumenű export megvalósítása?” A minél nagyobb saját profit megvalósítása fel se merül, ugyebár.

Miért van az, hogy számos vállalat marketingkommunikációs menedzsmentje elhiszi magának azt, hogy ha (egyébként nem létező) önfeláldozó önzetlenségéről biztosít engem, akkor én elolvadok, mint a színes drazsék a szájban és nem a kezekben? Miért higgyem el azt, hogy ők, ha beledöglenek, akkor is elérik, hogy nekem jó legyen? És azt, hogy üzletről, profitról nem is gondolkodnak, ha rám gondolnak mint potenciális vevőre?

Miért nem használják inkább az eszüket? Vagy ennek hiányában a másét? Miért nem hatásos kreatív koncepcióval próbálkoznak a kamuzás helyett?

Tudod, mi jut erről az eszembe? Ne lássám többé ázs ányámat, há be ákárom csápni ázs úrfit! – mondja a piacon a kupec, aki vak is meg árva is gyerekkorától fogva, szegény.