Szomorú, hogy a Kreatív szemfüles nyomozója nem jutott el sem
a Gazdasági Főiskola külkereskedelmi szakának reklámtanszékéhez, sem a Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának marketingkommunikációs tanszékéhez – ugyanis mindkettőben kimondottan reklám szakirányú képzés folyik. Kis jóindulattal a Budapesti Kommunikációs Főiskola és a Kodolányi Főiskola is képbe kerülhetett volna, már csak az ügynökségek számára is jól hasznosítható output okán.

Szomorú, hogy Tordai Péter, a Leo Burnett kreatívigazgatója egyetlen olyan iskolát sem ismer, ahol használható ismeretekhez jutnának a diákok. Ezúton kéretik Tordai úrnak tolmácsolni, hogy a Gulyás Gábor és általam öt éve közösen alapított Kommunikációs Akadémia (Koak) a reklám „fő”-iskolájaként aposztrofált másoddiplomás képzés épp az ügynökségi szakemberek utánpótlására született. Kétféle diplomát is ad: egy felsőfokú akkreditált hazait és egy IAA által akkreditált nemzetközit, amelyet a világ 34 országában elfogadnak.

Szomorú, hogy a cikk állítása szerint „alig van Magyarországon olyan felsőoktatási képzés, amely speciálisan reklámügynökségi munkára készítene fel”. A Koak képzési tervében – amelyet indulásakor a Magyar Kommunikációs Ügynökségek Szövetsége is lelkesen támogatott – kiemelt helyen áll az ügynökségi munkaköröknek megfelelő szakképzés, például account, médiatervező, vásárló, kreatívtervező, stratégiai tervező (lásd a Koak honlapját!).

Szomorú, hogy épp a nagy reklámügynökségek negligálják, vagy minősítik haszontalannak azokat az iskolákat, amelyek az ő érdekükben születtek. Halkan, de büszkén jegyzem meg, hogy a Koakon eddig végzett hallgatók mindegyike azonnal elhelyezkedett, sokuk vezető pozícióban – de szinte kizárólag a megrendelői oldal tartott rájuk igényt.

Szomorú, hogy a cikk szerzője arról a Miami ad Schoolról ábrándozik mint elérhetetlen álomról, amelynek mintájára a Koak már öt éve megszületett. Hozzájuk hasonlóan nálunk sem tanárok az előadók, hanem kivétel nélkül gyakorló szakemberek. A Miami ad Schoolhoz hasonlóan
a Koakon is vannak kreatívtréningek, fotós, filmes, nyomdász gyakorlatok. Igaz, az újságíró számára nem jár a „beleszippantás Miami levegőjébe”, csak a Fiastyúk utcáig kell eljutni. Nem az Advertising Age bátorító szerkesztőségi méltatásaira kell rátalálni, elég rákattintani a Kreatív Online oldalain fizetett hirdetéseinkre.
Szomorú az is, hogy az utánpótlás hiányára panaszkodó ügynökségeken nem lehet megtalálni azokat a nemzetközi diákversenyeken káprázatos eredményeket elért hallgatókat, akik a Külker, a Közgáz, a Mütf és az IBS tiszteletet érdemlő oktatóinak szárnyai alól bújtak ki világviszonylatban is feltűnően magas arányban. Az ügynökségi kihelyezett továbbképzéseken túlnyomórészt olyan kezdő munkatársakkal találkozom helyettük, akik „kívülről”, feltehetően protekcióval kerültek oda, és néhány frissen betanult hárombetűs angol rövidítés szajkózásán kívül semmihez sem értenek.
Szomorú, hogy az ügynökségek csak a multik saját know how-ját okító belső tanfolyamaikban hisznek, és arra költenek sokszor feleslegesen horribilis összegeket. Még az sem riasztja el őket, hogy drágán kiképzett kádereiket a reklámiparban ismert fluktuáció évente szerteszét röpíti.

Szomorú, hogy az újságírók és a megszólaltatott kreatívvezetők teljesen tájékozatlanok a hazai reklámszakmai oktatás jellegéről. Itt mondom el, hogy a reklámszakmai képzéseken konkrét kommunikációs stratégiák és kampánytervek elkészítése nélkül egyetlen hallgató sem juthat el a diplomáig. Az Akadémián pedig két teljes szemeszter telik el kreatívtréningekkel, kihelyezett gyakorlatokkal, mesterkurzusokkal. Bármikor vállalható lenne az ő munkájuk összehasonlítása néhány önmagára büszke, fényes reklámügynökség produktumával.
Bizakodásra okot ad, hogy mindezt elmondhattam.

Valóban hibát követtünk el azzal, hogy a Szivacs című cikkből kihagytuk néhány felsőoktatási intézményt nevét, bár ezek a szerves egységet alkotó, a kommunikációs képzésről szóló fókusztémánk írásában szerepeltek. A célunk természetesen a minél pontosabb tájékoztatás, ezért a pontatlanságért elnézést kérünk! – A Szerk.