Még mielőtt ezt a könyvet elolvastam volna, sokszor megdöbbentett, hogy a japán turistacsoportoknál mintha egyenruha lenne a francia Louis Vuitton (LV) divattervező monogramos táskája. Hogyan tudják mindannyian megfizetni ezt a luxusmárkát? Japánban persze 44 LV márkabolt (flagship store) van, miközben Magyarországon egy sincs. De ettől még a táska ugyanolyan drága marad a japánoknak is.

Az LV-nek egészen egyedülálló az árképzése. Az előállítási költséget a cég mindig ugyanazzal a bizonyos számmal szorozza meg, és ha a tervezett ár magasabb lesz, mint a konkurens termékeké, akkor az azt jelenti, hogy az előállítás túl drága, a vállalat tehát megpróbálja olcsóbban elkészíteni a terméket. Ha nem sikerül, az LV akkor sem csökkenti az árat, hanem inkább nem dobja piacra a darabot. Ezzel tudja elkerülni, hogy a profit csökkenjen.

A szerző, aki kezdetektől a japán LV elnöke, úgy gondolja: csak azért nem szabad az árakat magasan tartani, mert a vásárlók azt gondolják, hogy csak a drága termékek jók. Mégis, amikor a cég 1979-ben árat csökkentett, akadtak olyan vásárlók, akik panaszt tettek emiatt. Egy nő például azt sérelmezte, hogy az akkoriban kapható legdrágább, 250 ezer jen (körülbelül 125 ezer forint) értékű LV táskája a cég lépése miatt veszített az értékéből.

A japán LV sztorija a 70-es években kezdődött. A párizsi butikok előtt japán turistákból és közöttük rejtőző, magukat turistáknak tettető japán kereskedőkből álló, egyre nagyobb sor kígyózott, akik vélhetően továbbadták az árukat Japánban, jóval drágábban, mint ahogy azokat Párizsban árulták. A japánok tehát már Párizsban rákaptak az LV-re, amely később a japán piacon annyira sikeres lett, hogy 2003-ban a 15–59 éves nők 44 százalékának volt legalább egy luxustermékként definiált LV táskája.

Kíváncsi vagyok arra, hogy ha egyszer az LV belép a magyar piacra, hogyan vesz például engem arra rá, hogy ne a jó minőségben hamisított LV táskákat vegyem meg kínai kereskedőktől 100 jüanért (körülbelül 2500 forintért), hanem a százezrekbe kerülő hamisítatlan darabot.