Amikor 1994-ben az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) jogutódjaként az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. a szinte rekonstruálhatatlan privatizációs folyamat lezárásaképpen eladta az Állami Magyar Hirdetőt (Mahir) a Simicska Lajos egykori APEH-elnök tulajdonában lévő B-Reklámnak [a Mahir tulajdonosi viszonyáról lásd Szerteágazik című keretes írásunkat!], az elszámoló értékbecslésből valamilyen módon egyszerűen kimaradt az archívum felmérése, Pető Iván szabad demokrata képviselő 1998-ban elhangzott szavaival élve: „ha finoman akarunk fogalmazni, nem számoltak a vállalat különleges kincsével”.

Így egészen biztosan nem lehet megmondani, hogy hány tételt számlált az egykori archívum, mi tűnt el belőle, milyen állapotban volt a Mahir 1992-es részvénytársasággá alakításakor [a Mahir rendszerváltás előtti történetéről lásd A községesítéstől az ÁVÜ-ig című keretes írásunkat!]. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy egykori dolgozók szerint a privatizáció előtti időkben a vállalat vezető beosztású, gyakorta cserélődő funkcionáriusai közül egyesek távozásukkor rendre helyeztek át a kollekcióból számukra kedves tárgyakat a magángyűjteményükbe, igaz, ezt szintén lehetetlen bizonyítani. Azóta számos állami intézmény, szakmai szervezet és magánszemély kereste meg a már privatizált Mahirt a gyűjtemény sorsának rendezésével, de a kezdeményezések vagy a vállalat felső végpontjánál válasz hiányában akadtak el, vagy pedig pénztelenség akadályozta az együttműködést.

Se híre
A gyűjtemény közcélú hasznosítására irányuló első lépést a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) igazgatója, Bereczky Lóránd tette meg. Bereczky kész tervvel állt az akkor a privatizáció közepén lévő vállalat vezetése elé. Az első, 1993. február 9-i keltezésű szerződés egy letéti és megbízási tervezet szövege volt, amit nem írtak alá a felek. Az április 30-i dátummal ellátott új kontraktus azonban már a gyűjteményről való teljes lemondást jelentette volna a Mahir részéről. A szerződést Bereczky, Szikossy Ferenc, a Legújabbkori Történeti Múzeum (LTM) akkori vezetője, valamint a Mahir részéről egy olvashatatlan aláírású, feltételezhetően felsővezető írta alá. Hogy ki, arra Bereczky nem tudott válaszolni, mert mint mondta, a szerződést nem egyidőben szignálták a felek.

A szerződés szerint az archívum és a hozzá tartozó dokumentáció tízmillió forint ellenében az MNG tulajdonába került volna, ennek finanszírozására pedig Bereczky az Általános Értékforgalmi Bankot akarta bevonni. A gyűjteményt az LTM (egykori Munkásmozgalmi Múzeum) Visegrádi utca 15. szám alatti épületében helyezték volna el. A szerződésben az áll, hogy amennyiben nem sikerül az átadást „közérdekű kötelezettségvállalásnak” minősíteni, úgy a felek hatvan napon belül új egyezséget kötnek. Nem sikerült, de új egyezség sem köttetett soha. Öt évet kellett várni, hogy az archívum ügye újra a nyilvánosság elé kerüljön.

A Magyar Narancs 1998 októberében cikket közölt – az amúgy maga is plakátgyűjtő – Szőnyei Tamás újságíró tollából a Mahir privatizálása óta eltelt történetéről, amelynek nyomán a sajtó és a politika felkapta a témát. Pető Iván 1998. október 27-én a Parlamentben kérdést intézett Hámori Józsefhez, a Fidesz-MDF-FKGP koalíciós kormány a nemzeti kulturális örökségért felelős miniszteréhez. Pető arra szeretett volna választ kapni, hogy megvan-e még egyáltalán a gyűjtemény, és ha igen, akkor milyen lépéseket tervez a kormány az archívummal kapcsolatban. A távollévő miniszter helyett államtitkára, Várhegyi Attila válaszolt, és megígérte, hogy a Nemzeti Kulturális Alap és a szaktárca olyan helyzetet szeretne teremteni, ami nemcsak a közgyűjtemények, de a magántulajdonban lévő kulturális vagyontárgyak helyzetét is megnyugtatóvá teszi. Pető viszontválaszában megjegyezte, hogy a Mahir privatizációjában résztvevő Simicska Lajos, akkori APEH-vezér, Gansperger Gyula, az ÁPV Rt. akkori igazgatója, valamint Hantosi Ferenc, a Mahir leányvállalatának, a Mahir Cityposternek korábbi ügyvezetője (az Orbán-kormány alatt a Szerencsejáték Rt. vezérigazgatója) elszámoltathatók lennének, hiszen éppenséggel a kormány alkalmazásában állnak. Elszámoltatás sem akkor, sem később nem történt. Pető végül 1999-ben személyesen megtekintette a gyűjteményt. „Meggyőződtem róla, hogy a plakátokat jó szándékúan és a lehetőségekhez képest megfelelő körülmények között tárolják” – nyilatkozta akkor a Magyar Nemzetnek. A kormányzat malmai tehát lassan őrölték a szaktárca ígéretét.
 

Rejtve vagyon

Mivel a gyűjteményt nem mérték fel pontosan, így csupán becslésekre hagyatkozhatunk méretét és tartalmát, jelentőségét illetően. A plakátok számát illetően egy 1999. június 18-i Magyar Hírlap-cikk harmincezer tételről írt, a szám Kovács István szerint is meghaladhatja a húszezres nagyságrendet. A KÖH levelében több tízezres nagyságrendet említ. A filmanyagot Kurutz Márton körülbelül húsz órányira becsülte. Az archívum egészen a múlt század elejétől tartalmaz plakátokat, de akár 19. századi darabok is előfordulhatnak benne. Nem tudni azonban, hogy az anyag mekkora hányada lelhető fel az ország más jelentős közgyűjteményeiben (Országos Széchenyi Könyvtár, Magyar Nemzeti Galéria, Magyar Nemzeti Múzeum, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjteményei) is. Kovács István úgy vélekedett, az archívum 98 százaléka megtalálható az említett közgyűjteményekben, de az is eldönthetetlen, hogy melyik az a hányad, ami egyedülálló. Azt is hozzátette, hogy a gyűjteményt a mai napig gyarapítják az általuk használt felületeken megjelenő plakátokkal. Bakos Katalin elmondta, hogy az általa rendezett 1986-os 100+1 éves a magyar plakát című kiállítás katalógusában szerepelt olyan plakát [például Irsai István 1936-os munkája, lásd a képgalériában], amelyet 1986-ban a Mahir archívumából kölcsönöztek, mivel máshol nem lelhető föl, még a jelenleg legnagyobb plakátgyűjteménnyel rendelkező Országos Széchenyi Könyvtárban sem. Ez a plakát ma nem szerepel a KÖH-nek az általuk nyilvántartott plakátokról készített, az interneten elérhető adatbázisában. A Mahir-archívum eszmei értékét az is jelzi, hogy bizonyíthatóan rendelkezik – vagy legalábbis rendelkezett – Bortnyik Sándor, Berény Róbert, Macskássy Gyula és Victor Vasarely tervezte plakátokkal. Kurutz Márton elmondta, hogy a Magyar Nemzeti Filmarchívumnak körülbelül húsz órányi reklámfilm-anyag van a birtokában, ám szerinte a rendszerváltás előtti magyar reklámfilmeknek ma hozzávetőlegesen csak negyven százaléka tekinthető meg, hatvan százalék lappang valahol, vagy megsemmisült az idők folyamán. Ebből kifolyólag a szakember szerint az is elképzelhető, hogy páratlan darabok is akadhatnak a Mahir-archívumban, és azt sem tartja kizártnak, hogy akár Macskássy Gyula egy-egy munkája is rejtőzhet a dobozokban.

Védelem és vélelem
Hogy végül is milyen állapotban őrizte a Mahir az archívumot, az 2001-ben derült ki a szakemberek számára. Az akkori Kulturális Örökségvédelmi Igazgatóság (később jogutódja, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, KÖH) – bár már korábban megkereste a vállalatot – 2001 elején indította meg a feldolgozást, hogy védetté nyilvánítási eljárás keretén belül biztosítsa az archívum kutathatóságát, dokumentálását és katalogizálását. A magántulajdonban lévő archívum feldolgozását a hivatal finanszírozta a tulajdonos természetbeni támogatásával. A munkálatokat az ELTE művészettörténeti tanszékének hat-hét hallgatója szerződéses jogviszonyban végezte. A muzeológiai feladatok betanítására Bakos Katalin plakáttörténészt, az MNG grafikai osztályának főmuzeológusát kérték fel, aki Turok Margit és Povázay Lívia művészettörténészekkel váltásban segített a feldolgozás beindításában. Noha Bakos csupán pár hétig vett részt a munkában, megállapítása szerint a gyűjtemény tárolása a Soroksári úti telephelyen az alapvető követelményeknek sem felelt meg. Elmondása szerint a plakátok Dexion-Salgó típusú polcokon, elporosodott mappákban hevertek, a raktár pedig nem jelentett megfelelő védelmet sem a hőség, sem pedig a pára ellen. A mappák eredeti időrendi sorrendje összekeveredett, a kilógó szélek sok helyen sérültek. Az archívum részét képező reklámfilmek dobozai szintén Dexion-Salgó polcokat töltöttek meg. Az egykori – egy korábbi mahires munkatárs szerint létező – vaskos leltárkönyvet nem látta. A műveket a megmaradt leíró kartonokkal vetették össze. A plakátokat az átnézés után sem tudták megfelelő zárt tároló bútorba tenni. A diákcsoportoknak csak a takarításra, részleges portalanításra és a mappák időrendbe rendezésére volt módja.
Bakos azt állítja, hogy a vállalatnak nagyszabású tervei is voltak a gyűjteménnyel. Kovács István, az archívum gondnokságáért felelős Mahir Cityposter jelenlegi ügyvezetője (tulajdonosi jogkörrel a Mahir rendelkezik) arról beszélt neki, hogy a kollekciót korszerű tezaurálási körülmények között, nagy teljesítményű szkennerekkel fogják digitalizálni, hogy aztán a reprodukciókat pénzért árulják a sajtónak, kiadóknak felhasználásra. Ez kétségtelenül racionális elgondolás volt a vállalat részéről, de alighanem pénzhiány miatt végül csak terv maradt. A KÖH felszólításával ellentétben pedig a nyilvános kutathatóság is csak elképzelés szintjén valósult meg.

A munka során végül körülbelül hétezer tételnyi plakátot sikerült feldolgoznia a csoportnak, amelyekről fotódokumentáció is készült. Kovács István szerint ez a mennyiség nagyjából az archívum harmadát jelentette [a gyűjtemény feltehető méretéről és értékeiről lásd Rejtve vagyon című keretes írásunkat!]. A munkálatok Kovács emlékei szerint 2001 őszén abbamaradtak, a KÖH viszont egy-másfél éves folyamatról számolt be. Az archívum feldolgozott anyaga ideiglenesen védett státuszt kapott, a hivatal szerint az állomány állapota kielégítő volt. A KÖH tájékoztatásában továbbá az áll, hogy a védési eljárás forráshiány miatt szakadt félbe, ugyanakkor az addig feldolgozott anyagot a KÖH holnapján nyilvánossá tették. Az adatbázisban való kereséskor azonban lelőhely gyanánt maximum a város választható ki, így csak azok tudnak bármilyen eredményre jutni, akik konkrét műtárgyat keresnek.
 

A községesítéstől az ÁVÜ-ig

Budapest önkormányzata 1909-ben úgy határozott, hogy a főváros minden közterületi hirdetésének elhelyezési joga a koncesszióval felruházott Hirdető Vállalatot illeti. 1911-ben a főváros vezetősége döntése értelmében – úgynevezett községesítés révén – saját kezelésbe vették a koncessziós jogot, azzal indokolva, hogy ez az amúgy jövedelmező tevékenység egyúttal városszépítő érdekeket is érint, és ennek figyelembe vételére a magánvállalkozásnál alkalmasabb maga a főváros. Az így létrehozott Budapest Székesfőváros Hirdető Vállalata akkor 195 hirdetőoszloppal rendelkezett, ez a szám a második világháborúig megtöbbszöröződött és falitáblák és transzparensek sokaságával egészült ki. A Tervgazdasági Tanács 1949-ben úgy döntött, hogy Állami Hirdető Vállalat elnevezéssel – az általános centralizáció jegyében – országos hatáskörű intézményt állítanak fel, amely az ország 120 helységében foglalkozott főként politikai plakátok kihelyezésével, valamint közterületi reklámokkal és sajtóhirdetésekkel. A cég 1956-ban kapta a Magyar Hirdető (Mahir) nevet, és tevékenységét fokozatosan kiterjesztették a reklámtervezésre és -kutatásra, a különböző hirdetési akciók és az egyes reklámeszközök (plakátok, prospektusok, egyéb propagandanyomtatványok, reklámfilmek) kivitelezésére, valamint a hirdetéseknek a sajtó és a rádió, majd a televízió útján történő terjesztésére. Feladatkörébe került ezen túlmenően a kiállítástervezés, -szervezés és kivitelezés, ajándéktárgyak készíttetése, valamint a sajtófigyelés bel- és külföldi lapokból, továbbá tévé- és rádióadásokból. A vállalat a 19 megyeközpontban igazgatóságokat és kirendeltségeket tartott fenn. A nyolcvanas évek végén sorban jelentek meg a főként külföldi részvételű konkurens reklámügynökségek, és ezzel párhuzamosan a Mahir részesedése a hazai reklámpiacon kezdett visszaszorulni. A rendszerváltás után ez a folyamat igencsak felgyorsult, a cég bevételei csökkentek, vesztesége viszont nőttön-nőtt. 1992-ben az ÁVÜ részvénytársasággá alakította a vállalatot, és a korábbi privatizációs elképzelésekkel szemben – azaz nyugati szakmai befektetők bevonása helyett – hazai befektetők körében került meghirdetésre a Mahir részvényeinek 88 százaléka. (Forrás: Magyar Márkák Története – Mahir; Hvg.hu, 2005. március 28.)

 

Szerteágazik

A Mahir Rt-t (később Zrt) 1992. december 15-én jegyezte be a cégbíróság, majd a vállalatot 1994-ben privatizálták. Simicska Lajos mellett az MDF akkori gazdasági vezetője, Kollár K. Attila, valamint a kilencvenes évek egyik legnagyobb olajbotrányában, az Energol-ügyben vádlottként szereplő Tóth Béla lettek tulajdonosok a cégben. 1995-ben a Mahirhoz került három lap, a Magyar Nemzet, az Expressz és az Esti Hírlap kiadói joga a Hírlapkiadótól. Ugyanebben az évben Kollár és Tóth kiszálltak a cégből, helyettük Gansperger Gyula és Győri Tibor érkezett, aki később a vezérigazgatói posztot is betöltötte. 1998-ban Simicska Lajos az APEH elnöki székébe ült, egyúttal kiszállt a Mahirból, ám 2001-ben visszatért. A vállalat jelenleg a B-Reklám nevű cég száz százalékos tulajdonában áll, önálló képviseletére pedig Simicska Lajos vezérigazgató jogosult. Az azóta zártkörű részvénytársasággá alakult vállalat 293 millió 770 ezer forint jegyzett tőkével rendelkezik. A társaság könyvvizsgálatát a több Mahir-cégét is ellátó Status Audit viszi, a felügyelőbizottság tagjai között pedig ott találjuk Kovács Istvánt, a Mahir Cityposter ügyvezetőjét. A B-Reklámot 1993. augusz- tus 25-én jegyezte be a cégbíróság, a társaságnak 12 millió hatszázezer forint tőkéje van. Az ügyvezető jelenleg Tóth Marianna, tulajdonos pedig Simicska Lajos és a volt Magyar Nemzet főszerkesztő, Liszkay Gábor nevéhez köthető Nemzet Lap- és Könyvkiadó. A tulajdonosi hányadok megoszlását nem tüntették fel a cégjegyzékben. A B-Reklám egy helyre van bejegyezve a Mahir Zrt-vel. A Nemzet Lap- és Könyvkiadó jogelődjét 1994. április 13-án jegyezte be a cégbíróság. A cég tulajdonos-ügyvezetője Liszkay Gábor, mellette tulajdonos a Pro Aurum Vagyonkezelő is. A Mahir közterületi médiacégét, a Citypostert érdekes módon egy napon jegyezték be a Nemzet jogelődjével. A céget jelenleg Kovács István vezeti, ötven százalékos tulajdonos a német hátterű Euro AWK közterületi reklámcég is. (Keretes írásunkhoz felhasználtuk Bogád Zoltán és Tamás Bence Gáspár: Pályáztatás nélkül maradnak a belvárosban a Mahir oszlopok című cikkét; Index, 2005.12.16.)

Akik még láthatták
Kovács István szerint a Mahir mindig is kész volt az archívum sorsáról tárgyalni az állami szervekkel. A vállalat vonzó kollekciója azonban nemcsak a kormányzati intézmények – amúgy kötelező – érdeklődését, hanem gyűjtemények, szakmai szervezetekét is felkeltette. Kurutz Márton, a Magyar Nemzeti Filmarchívum (MNF) munkatársa a Filmmúzeum tévécsatorna felkérésére körülbelül nyolc-tíz évvel ezelőtt látogatta meg a gyűjteményt, és úgy emlékszik vissza, hogy egy fűtetlen, nagy hőingadozású, filmtekercsek tárolására szerinte alkalmatlan helyiségben találta az agyagot, a plakátokat emlékezete szerint többrét hajtva tárolták. „Csak akkor lett volna rosszabb a helyzet, ha még egy fala is hiányzott volna a helyiségnek” – vélekedett Kurutz.

A szakember szerint a nagyrészt negatívokból álló filmgyűjtemény esetében fennáll a veszély, hogy a nem megfelelő, szakszerűtlen tárolási körülmények hatására a filmszalagok károsodjanak, az azokat bevonó emulzió szétrepedezzen. Kurutz elmondta továbbá, hogy a filmeket a katalogizálás sem mentheti meg, csupán ha az anyagot minél hamarabb restaurálják és a jövőben szakszerűen tárolják. „A törődés nyomát nem láttam a Mahirnál” – összegezte véleményét a szakember, aki szerint ilyen tárolási körülmények között 10-15 év alatt biztosan tönkremegy az értékes filmanyag.

A Magyar Reklámszövetség (MRSZ) 2005 elején kereste meg a Mahirt, hogy tárgyaljanak az archívumról. Levendel Ádám, az MRSZ akkori elnöke szerint viszont fűtött, száraz, teljesen zárt helyiségben találták mind a plakátokat, mind a filmanyagokat. Azóta tudomásunk szerint senki nem látta a gyűjteményt.

Természetesen voltak olyanok is, akik nem láthatták az archívumot, holott nagyon szerették volna, illetve nem tudtak kapcsolatba kerülni az illetékes döntéshozókkal, pedig tettek rá kísérletet. Kaszás György, az Upgrade Communications vezetője karrierjét a Mahir munkatársaként kezdte. Már a McCann Erickson vezető kreatívigazgatójaként többször is írt levelet a cég akkori vezérigazgatójának, Győri Tibornak, hogy beszéljenek az archívumról, de soha nem kapott választ. Az azóta elhunyt Michelberger Miklós, a DDB akkori kreatívigazgatója hasonlóképp járt. Bakos Katalin pedig 10 X 10 év az utcán – a magyar plakátművészet története című nagymonográfiájának bemutatójára meghívót küldött a Mahir vezérigazgatójának, és egy levélben beszélgetésre is kérte azzal a szándékkal, hogy megvitassák az archívum sorsát. Simicska Lajos nem ment el a rendezvényre és a levélre sem válaszolt.

Mégis kinek az inge?
Jelenlegi tudásunk szerint nincs jobb szó a Mahir-archívum lehetőségeire, mint a patthelyzet. Az anyavállalatnak láthatólag fogalma sincs, mit kellene tennie a gyűjteménnyel, a kulturális hatósági eljárás lefolytatására jogosult KÖH pedig úgy fogalmazott, hogy „pénzügyi lehetőségei 2002 óta sem javultak”. Holott szándék mutatkozik, és alternatív ötletek is felmerültek a helyzet rendezésére.

Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) mindenesetre a közelmúltban megvizsgálta a nemzeti audiovizuális vagyon helyzetét és áprilisban közzétett jelentésében azt javasolta a kormánynak, hogy cselekedjen az audiovizuális kulturális örökség megmentése, megtartása és gyarapítása érdekében, intézkedjen az audiovizuális archívumokban őrzött kulturális vagyon átfogó felméréséről és egységes nyilvántartási rendszerének kialakításáról.

A Kreatív megkeresésére az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) kifejezte szándékát, hogy a Mahir gyűjteménye körül rendeződjön a helyzet. A Mahir archívuma a tárca álláspontja szerint is a nemzeti kulturális örökség, a nemzeti kulturális kincs jelentős része, ekként pedig értékes és megőrizendő, ezért az ÁSZ javaslata alapján szükség van a gyűjtemény jövőbeli felmérésére. Az OKM sajtóirodája válaszában részletezte, hogy a jelentéshez kapcsolódó feladatok több minisztériumot érintenek, és egy munkacsoport felállítása várható a közeljövőben. A munkacsoport a terv szerint felveszi a kapcsolatot minden olyan szakmai és civil szervezettel, amelyek a fenti feladatok elvégzésében partnerek lehetnek.

Az MRSZ részéről Markovich Réka főtitkár úgy nyilatkozott, hogy készek az archívum ügye mellé állni, bár elmondása szerint konkrét lépésekre a közelmúltban nem került sor. Levendel Ádám emlékei szerint a gyűjtemény megtekintése idején sem fordultak hivatalos együttműködési ajánlattal a Mahir felé. Levendel ennek legfőbb okaként a forráshiányt említette, hiszen az MRSZ-nek nem voltak meg a szükséges anyagi és egyéb feltételei, hogy az akkorinál szakszerűbb körülmények között, vagy épp a nyilvánosság számára elérhető módon kezeljék a gyűjteményt. Szerinte – ahogy Bakos Katalin szerint is – egy reklámmúzeumban volna a helye az anyagnak, ennek létrehozására és fenntartására azonban sem a szakmai szervezetek, sem az állam részéről nincs forrás. A Magyarországi Kommunikációs Ügynökségek Szövetsége arról tájékoztatott bennünket, hogy náluk nincs napirenden a Mahir-archívum ügye.

Nem feltétlenül csak állami kezdeményezésre kerülhet azonban megfelelő helyre a gyűjtemény. A szakmai feldolgozás a KÖH hatósági eljárása nélkül is megtörténhet, ami a tulajdonos döntése, feladata. Ha a vállalatnak szándékában áll lépni az ügyben, találhat partnereket, melyek szakmai segítséget nyújtanának a gyűjtemény feldolgozásához vagy tárolásához. A Nemzeti Audiovizuális Archívumnak (NAVA) is módjában áll például különgyűjteményekkel foglalkozni. Kurutz Márton pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy nem egyedi jelenség, hogy egy magánvállalat átadja nekik filmarchívumát, mellyel egyébként a cég nem tudna mit kezdeni.

Június első felében például az OTP Bank cselekedett így, és továbbadta az MNF-nek teljes reklámfilm-anyagát, cserébe persze az anyag általuk feldolgozott hányadát meg fogják kapni digitális formátumban. Kurutz hozzátette még: „az adott cégnek nem is feltétlenül kell lemondania tulajdonjogáról, hiszen letétbe is átveszünk filmanyagokat, melyeket szakszerűen, klimatizált raktárakban tudunk tárolni, ahol sem fény, sem por nem érheti”. Kurutz véleménye szerint „az lenne az egyetlen racionális megoldás”, ha a Mahir felajánlaná az anyagot a filmes közgyűjteménynek, arra ugyanis kevés esélyt lát a jelenlegi forráshiányos időkben, hogy egy teljesen új, önálló közgyűjtemény létrehozását támogassa az állam.

[Természetesen szerettük volna megszólaltatni a Mahir vezérigazgatóját, Simicska Lajost vagy a cég más illetékes vezetőjét is, de a kapcsolatfelvételen túl érdemi válaszokhoz nem jutottunk. – A Szerk.]

[A cikkünk illusztrálásához használt plakátok szerepeltek a Műcsarnokban 1986-ban megrendezett 100+1 éves a magyar plakát című kiállításon, ezeket a darabokat a szervezők akkor a Mahir archívumából kölcsönözték. A képek forrásául a kiállítás katalógusa szolgált. – A Szerk.]