Kibontva a szimbólumokat: a CIB Bank állandó szereplőpárosa, az állatorvos (Doki) és asszisztense véletlenül összefut Olaszországban, ahol a hölgynek egy helyi kvázimacsó (Intesa Sanpaolo) csapja a szelet, akinek apukája Sanpaolo Imi, anyukája pedig Banca Intesa. A szülők egyesüléséből jött létre egyébként az új cég, és ez az egyesülés indokolta az arculatváltást, noha ebből a magyar ügyfél – szerencsére – semmit sem érez, csak látja, hogy viszik a nőjét. Magyar ember emlékezik még a plázák előtti időkre, amikor itten diktatúra volt, és a menekülés egyik útvonala a külföldi férj beszerzése volt. A kor plázacicái olasz férjre hajtottak, de amennyiben ez nem jött össze, akkor beérték jugoszlávval is, ezt hívta a szaknyelv digózásnak. Oh, azok a régi konnotációk, nyárfaligetek és tavaszok!

Gyorsan leszögezném, hogy semmi etnicizmus sincs ebben a meghatározásban, illetve nem volt, a lányok igyekezete lett megbélyegezve, és nem az olasz (jugoszláv) férfiak fogadókészsége, de azért szájíz az volt, felhang, biggyedő szájszél. Ez a finom történelmi háttér, ami gyengíthet az üzeneten, ettől rendülhet meg a bájos asszisztensnő pozíciója a magyar nép kebelében, mer’ ugyan miféle nőszemély az, aki feleleveníti a digózás megvetett gyakorlatát, egyesült Európa ide, egyesült Európa oda.

Legyek azonban pozitív, és folytassam a kezdetekkel, megjegyezve, hogy forradalminak tartom a CIB Bank ötletét, miszerint Cseke Katinka személyében egy olyan színésznőt választottak az állatorvosi asszisztens szerepére, aki alkatilag nem felel meg az – egyébként rettenetes – trendeknek. Nem anorexiás, hanem kifejezetten a reneszánsz ideál felé közelít az arányaival. Bravó, mondhatom, bátor kezdeményezés, még akkor is, ha ez elsősorban az ügynökség érdeme, de minden bizonnyal akadt egy értelmes ember a bank vezetőségében is, aki hajlott a jóra.

Az „olyan, mint a feleségem” effektus a családfőkből (ne feledkezzünk meg róla, hogy azért szeretett hazánk egy olyan társadalom, ahol a férfi választ bankot és dönt a pénzügyekről) kiváltja a „tegyük a pénzünket abba a pénzintézetbe, amelyiknek a reklámjában a nagy fenekű nő van” reakciót, ezzel is kedvezve – elméletben – az ő nyuszikájának, pöfögő kis traktorának. Miközben persze a pasi továbbra is Annácskával tudná elképzelni az ideális életet, a realizmus azonban legyőzi, és a szükségből erényt kovácsol, ám a vágyai miatt érzett bűntudat – esetleg – ilyen pénzügyi megoldásokra készteti. Nem hiszem, hogy az alkotók végiggondolták ezeket az aspektusokat, de nem is kellett, a műelemzés a művészettörténészek feladata, és egy ösztönös húzás néha sokkal jobban sül el, mintha komplett laboratóriumok állnának mögötte. A reklámfilmsorozat azonban nem most kezdődött, és talán elláthatom erről a helyről némi vígjátéki, prefeminista értelmezéssel is, hiszen az olasz széptevő nem minden előzmények nélkül bukkant fel: az állatorvosi asszisztens egy ideje már epekedik az ő Dokijáért, esetlegesen előrevetítve a szappanoperai végkifejletet, midőn majd valamikor a kampányidőszak végén egymásra talál a két szerető szív, és az olasz közjáték csupán az elkerülhetetlen bonyodalom, a brazil sorozatok kihagyhatatlan eleme, nehogy már a 145. résznél véget kelljen vetni a történetnek, amikor egy kis hozzáértéssel elhúzható 260-ig is.

Emlékszem ezekre a filmekre, és ez jó jel, bár hozzátenném, hogy fogalmam sincs, mit akart rám sózni a cég a régebbi reklámjaival, mivel alapjáraton feltételezem minden pénzintézetről, hogy haszonszerzésre törekszik, amiből logikusan következne az én szerepem: az ember, aki segít hasznot szerezni, és ebbe, ha lehetőségem nyílik, nem megyek bele. Minden bankreklám tévéműsor: nem üzleti ajánlat, nem pénzügyi tanácsadás, csak egy érdekes, néhol szórakoztató filmecske, amit aztán gyorsan el kell felejteni.