Zimbes-zombis

„Nincs valami űrös filmed?” – kérdezte egy barátom egy hosszú és pszichedelikus beszélgetés után egyszer, amikor már inkább vizuális, mint verbális stimulácóra volt igénye. Ezen röhögtünk akkor hosszan és azonmód, mert olyan félszeg és mégis olyan egyszerűen célszerű volt a megfogalmazás, meg aztán könnyebben kimondható is, mint a science-fiction.

Sőt hogy neki is lássunk az elméletborogatásnak, helyénvalóbb is volt az a szó, hogy űrös. A science-fiction ugyanis bevett, elfogadott műfaj, viszont magába foglalja a robotélet pszichés problémáit feldolgozó monodrámákat, a majmos filmeket, a szociális utópiákat és antiutópiákat, szóval nem a legjobb kifejezés, ha az ember éppenséggel arra vágyik, hogy szép nagy, fémszínű űrhajók a csillagporos háttér előtt aprítsák egymást.

Hasonlóan közkeletű meghatározás a horror is, pedig olykor konkrét elképzelése van a filmfogyasztónak, és nem kíváncsi az óriáspókokra vagy a láncfűrészes pszichopatákra, hanem kifejezetten zombikat akar, vagy esetleg mutánsokat – következésképpen az ilyen filmeket zombis és mutánsos filmeknek nevezi. Azzal sem elégszem meg, hogy háborús film, mert mi van akkor, ha a hátországban, egy óvóhelyen gunnyadó rémült civilek filozófiája momentán nem érdekel? Vagy ha a gyalogág hidegen hagy, és nagyvasakat szeretnék látni akcióban? Akkor az van, hogy én pont tankos-bombás filmet akarok, esetleg torpedósat.

Kicsit madarabb távlatból: az RTL Klub filmajánlói azt vallják be, azt mondják ki őszintén, hogy a közönségnek, akikkel ők meg akarják nézetni a jutányos áron, tizenkettesével összefóliázva megvásárolt B-movie-kat, azoknak a szakperiodikákban, sőt még a lektűr-filmkritikákban is szabványosult rendszertan már nem elég, hogy az eltávolodott már a valóságtól, a tévénéző estére nem az alapján választ, hogy milyen örök emberi problémákat láthat majd újszerű feldolgozásban, de még csak nem is a nagyszerű színészi játék miatt kapcsol át. Nem, a néző azt dönti el, hogy tankot akar látni vagy mutánst és zombit. És ezzel az attitűddel még nem alábbvaló, és a legkevésbé ignorálható: a szörnyépítészetet például magam is nagyra becsülöm, és ugyanakkor sajnálom, hogy H. R. Giger Aliene óta nem készült eredeti szörnyfigura, mi több, manapság már a zombikról is lespórolják a rothadást, ahogy a Holtak hajnalában tették. Rohadékok. Azazhogy pont rohadék sincs.

Szóval nekem igenis mondják meg, hogy őrült tudósos-klónozós film lesz este, vagy inváziós, mert thriller miatt be se kapcsolom a tévét. Az RTL-gegekhez persze nélkülözhetetlen a színészi véna meg a gumicsirke is (Lisztóczki Attilának hívják a főszereplőt, a csirkét nem tudom, hogy hívják), de pusztán a filmes konyhanyelv bevállalása – és most ezzel tekintsük úgy, hogy ez a szó Csernussal együtt elfogyott, kivonták a forgalomból, visszahívták gyári hiba miatt, mert ilyen szó nincsen, ha van, akkor ne legyen, fadeszka sincs meg lábpedál se –, az élő nyelv és filmkultúra felismerése önmagában is azt jelzi, hogy az RTL Klub tudja, kinek csinál műsort.

Efölött szoktak néha keseregni a nép önjelölt megmentői, amely kesergésekben sűrűn előfordul a lefelé nivellál szókapcsolat, de abban a műfajban, amikor a már begyűjtött filmócskaságokat kell bemutatni, ez sehogy sem értelmezhető. A Zombiterror II. felkonferálását elő lehet adni komolykodva, de attól az még a Zombiterror II., aminek ráadásul úgysincs semmi köze a legendás Zombiterror I-hez, csak átcímezték nekünk ravaszul, sunyin, mert ezt érdemeljük. Pont ezt.

Hát ez a szép ezekben a szpotokban, ez a haveri viszony, ami nem baráti, nem várunk szépelgést meg udvariasságot meg szeretetet, de őszinte szabadszájúságot várhatunk, és ez mindenképpen egészségesebb viszony egy tévével, mint a barátság.