A sarki közértes egy zombi, na és?
A zombik valaha ijesztőek voltak, társadalmi szorongást fejeztek ki, majd futni kezdtek, kinevették őket, ma pedig már a popkultúra elfogadott és egyenjogú tagjai. Most indul a The Walking Dead hetedik évadja. Összefoglaljuk, hogy jutottak idáig a járkáló halottak az elmúlt évtizedekben, majd megmutatunk pár érdekes idei zombit.
A zombik eredete valójában sokkal régebbre nyúlik, a kolonizáció és a rabszolgakereskedelem időszakába. Maga a szó afrikai, pontosabban nyugat-afrikai eredetű, a nzambi és a zumbi szavak istent, illetve fétist jelöltek, és vallási rituálék részét képezték. A 17. századtól szivárogtak be a nyugati kultúrába, illetve először Dél-Amerikába, miután a kontinens spanyolok és portugálok általi leigázása és az európai betegségek importálása következtében elfogyott a munkaerő, pontosabban kihalt az őslakosok közel 90 százaléka, mindezt pedig Afrikából betelepített rapszolgákkal pótolták, akik hozták magukkal saját mítoszaikat és tradícióikat.
Az inváziók gyermeke
Az általunk ismert zombi élőhalott archetípusa a karibi térséghez köthető, Haiti keresztény és afrikai hagyományokat ötvöző vudu rítusaihoz, amelyek során – természetesen erősen leegyszerűsítve – bizonyos sámánok a mágia segítségével holtakat tettek újból élővé és esetleg a bosszú eszközévé. Feltehetően amúgy drogot adtak élőknek, akik irányítható "élő holtakká" váltak.
Ezzel párhuzamosan persze a nyugati gótikus romantika is megteremtette saját élőhalottait: Mary Shelley, Bram Stoker, Edgar Allen Poe, Ambrose Bierce mind írnak életre keltett halottakról, legyenek azok vámpírok, Frankenstein összefércelt teremtménye vagy feléledő holtak. Mindezt aztán Howard Phillips Lovecraft fejlesztette tovább a huszadik század elején autonóm univerzummá horrornovelláiban és kisregényeiben, egyebek mellett ő teremtette meg Herbest West "halottkeltő" professzort 1921-ben, akiből bő hatvan évvel később aztán kultikus filmes karaktert is csináltak a Re-Animator című filmben.
Ahhoz azonban, hogy a vudu zombi bekerüljön az amerikai popkultúrába, egy újabb invázió kellett. Haiti húsz évig tartó, 1915-ben kezdődő amerikai megszállása közben születtek az első angol nyelvű könyvek a haiti vudu praktikákról. Csak idő kérdése volt, hogy elkészüljön az első zombifilm.
Ez 1932-ben történt és White Zombie volt a film címe, Victor Halperin rendezte, és Lugosi Béla játszotta benne a gonosz vudumestert, aki többek között zombikkal dolgoztat cukornádüzemében Haitin. A film finanszírozói le is védették a zombi szót, ami miatt Halperinnek volt egy kis konfliktusa négy évvel később, amikor elkészítette a film folytatását Revolt of the Zombies címmel, amelyben Ázsiába helyezte át a boszorkányság forrását.
A negyvenes évek új amerikai horrorjának fontos producerének, az orosz bevándorló Val Lewtonnak az 1943-as filmje, az I Walked With a Zombie szintén Haitin játszódik és a vudukultuszról szól, és feltehetően az első film, amelyben egy fekete zombi eszméletlen fehér nőalakot tart a kezében. Ez az ikonikus póz a negyvenes évek elején vált népszerűvé, Frankenstein lénye és a Farkasember is ekkoriban tartott először eszméletlen, leomló hajú fehér nőt a karjában.
A globális krízis hírnöke
Egészen a hatvanas évek végéig a zombi szinte minden esetben a vudu mágiával kapcsolatban bukkan fel többnyire egzotikus helyszíneken, elég gyakoriak az ehhez hasonló filmek az ötvenes években. Már a hidegháborús pánik is megjelenik bennük, a Teenage Zombies című alkotásban például egy szigeten dolgozza ki egy professzor az Egyesült Államok lakosságának zombivá alakítását. Vannak persze kivételek, 1959-ben Ed Wood földönkívüliekkel kelteti életre a halottakat a 9-es tervvel (Plan 9 from Outer Space), ebben Maila Nurmi, azaz Vampira teremti meg az első kultikus női zombikaraktert. Na meg persze már a negyvenes években is viccelnek zombikkal (Zombies On Broadway).
A fordulópontot viszont az 1966-os Plague of the Zombies hozza, amelyben még fekete mágiával ugyan, ám egy brit faluban kelt életre egy professzor halottakat, de ami még fontosabb, hogy a Hammer stúdió gyönyörűen fényképezett színes produkciója volt az első film, amelyben olyan kékes-fehér arcú, nyugtalanítóan ijesztő kinézetű, véres járkáló hullává voltak sminkelve a zombik, mint amilyennek ma ismerjük őket.
John Gilling filmje George A. Romeróra is hatással lehetett, ám utóbbinak sokkal kevesebb pénze volt, és fekete-fehérben készítette el első, lényegében műfaj- és stílusteremtő zombifilmjét, az Élőhalottak éjszakáját 1968-ban.
Romero akkoriban rendkívül erőszakosnak számító filmjében – amely nemcsak az új független horror, hanem az új amerikai független politikai film klasszikusa is – a zombik (ez a szó nem hangzik el a filmben, csak tíz évvel későbbi folytatásában) már teljes egészében a modern amerikai társadalom szorongásának a közvetítői, illetve krízisének következményei, ráadásul először öltenek tömeges formát. Bár az egész Egyesült Állomokon végigsöprő tömeggyilkosságokat és -pánikot okozó zombijárvány okaira egyértelmű magyarázatot nem ad a film, utalás van egy televíziós adásban, hogy civilizációs okai vannak, és radiokatív eredete lehet.
Ezt a társadalomkritikus víziót bontja ki országossá és globálissá Romero az első rész szinte kamaradrámai szűk terei után a két klasszikus folytatásban (illetve tulajdonképpen az azokat követő három továbbiban is a kétezres években), amelyek mind fontos viszonyítási pontjai lesznek a zombifilmek változó trendjének az elkövetkező évtizedekben.
Az újhullámos horror szörnyetege
Romero klasszikus zombitrilógiájának második részéig még tíz évet kell várni, és addig elég sok élőhalottas film készül. A blacksploitation is megcsinálja a maga zombifilmjét (Sugar Hill), ebben a vudu hagyományhoz való visszakanyarodás a fekete identitás miatt magától értetődik; vietnami veterán érkezik haza zombi képében Bob Clark filmjében (Dead of Night); beindul a spanyol horrorhullám, ennek két legismertebb élőhalottas műve a Let Sleeping Corpse Lie és Living Dead at the Manchester Morgue angol címeken futott (Jorge Grau), illetve Amando de Ossorio vakhalottas-templomos sorozata (Tombs of the Blind Dead), bár arről megoszlanak a vélemények, hogy az zombifilm-e – valójában nem.
Illetve itt érdemes eloszlatni két tévhitet, azaz hogy a nácizombis film és a rohanva közlekedő zombik a kétezres évek szülöttei. Az 1977-es Shock Waves című filmben, egy elhagyatott szigeten egy náci parancsnok (Peter Cushing) hadsereget épít zombikból, akik a víz alatt, a tengerfenéken mennek például (ez Lucio Fulcit is megihlette két évvel később a Zombiban, illetve a Karib-tenger kalózait is a kétezres években), az 1980-as olasz, Umberto Lenzi által rendezett Nightmare City (Incubo sulla cittá contaminata - mostantól inkább mindenhol az angol címeket használjuk, ahol nincs magyar, az egyszerűség kedvéért) című filmben pedig egy radioaktív katonai baleset következtében elszabadulnak a felfegyverkezett, rohanó zombik.
Ezzel elérkeztünk az olasz zombihullámhoz, illetve a tömegyártású zombifilmekhez.
Ugyanis bár a hetvenes években megnőtt a zombifilmek száma, azok még többnyire egy újfajta horror izgalmát hordozták, nem tömeggyártásban készültek, és viszonylag változatosak is voltak. A fordulatot Romero trilógiájának második része, az 1978-as Holtak hajnala hozta, amely egyrészt a hetvenes évek újhullámos amerikai horrorjának egyik csúcsteljesítménye, másrészt a kánon szerint a mai napig készült legjobb zombifilm, lényegében az első nagyszabású alkotás a műfajban, szinte zombieposz a maga két és fél órájával, konzumtársadalom-kritikájával és a plázás tömegvérengzéssel, a katonai szükségállapottal és a zombit trancsírozó helikopterrel.
A futószalagon érkező zombi
A Holtak hajnala indította el tehát a zombifilmek elképesztő hullámát, ami az elkövetkező tíz évben elárasztotta a világot, valamint látszólag ki is ürítette a nyolcvanas évek végére a műfajt.
Na persze, ahogy az lenni szokott, ez a folyamat a műfaj néhány csúcsteljesítményét és számtalan nagyon szórakoztató pillanatot is hordozott magában.
Jellemző történet például, hogy az olasz zombiesztétikát lényegében megteremtő klasszikus, a Lucio Fulci által 1979-ben rendezett Zombi eredetileg Zombi 2-ként volt forgalmazva az olasz mozikban, ugyanis Romero Holtak hajnaláját Zombi címmel terjesztették Európában, és annak piaci népszerűségét szándékozott meglovagolni, mégha nem is a folytatása volt. Persze Fulci filmjének stílusteremtő jelentőségéből ez nem von le, inkább csak szórakoztatóbbá teszi. Fulci ezt követő két zombifilmje (City of the Living Dead, Beyond) nem hivatalos, inkább afféle esztétikai trilógiát alkot a Zombival, amelyben az olasz rendező a karibi gyökerektől eljut a modern gótika és az ultrabrutális erőszak ötvözésének csúcsáig a zombifműfajon belül.
Bár olasz zombifilmek készültek a nyolcvanas évek végéig, a mennyiségi csúcsot 1980 környékén érték el, nem is kezdeném el ezeket sorolni, talán csak a Zombi Holocaust című alkotást emelném ki, csak mert a címe eléggé szépen jellemzi azt a dömpinget és marketingstratégiát, amit akkoriban az olcsó olasz dzsungeles-kannibálos, zombis, apokalipszises filmek hoztak.
Ha a nyolcvanas évek legizgalmasabb amerikai zombifilmjeit nézzük, akkor azt látjuk, hogy így vagy úgy szinte mind csavar egyet a műfajon. Az Evil Dead ugyan nem a szó hagyományos értelmében vett zombifilm, hisz inkább démonok vannak benne, mégha élőhalottak is, ám Sam Raimi filmje és a folytatása ('81 és '87) valami elképesztően hatásos és ügyes ötvözetét teremtette meg az öniróniának és kőkemény horrornak úgy, hogy közben sose merüljön fel az, hogy amit nézünk, az nem végtelenül ijesztő is. Nem vígjáték ugyan, inkább brutálisan groteszk Stuart Gordon a cikk elején már említett mesterműve, a Lovecraft-novellák alapján készült 1985-ös Re-Animator. Illetve nincs klasszikusként kezelve, de mindenképpen az évtized egyik legszórakoztatóbb zombifilmje az inváziós sci-fiket és a tinifilmeket ötvöző Night of the Creeps 1986-ból.
De bátran nevezhetjük popkulturális tesztnek, hogy 1983 John Landis zombis videóklipet forgat Michael Jacksonnak (Thriller). Két évvel később pedig ennek az indiai verziója is elkészül egy Donga című bollywoodi filmben.
A nevetség és megvetés tárgya
1985-ben kerül a mozikba Romero trilógiájának harmadik része, a zombis viszonylatban rekordköltségvetésű Holtak napja, amely épp ezért kompromisszumokra is késztette a rendezőt, és sokaknak csalódást okozott, mégis fontos kilométerköve a műfajnak – és hát minden idők egyik legjobb filmes kezdése is ebben van. A Holtak napja sok szempontból lezárása egy korszaknak. Szinte szimbolikus, hogy ugyanabban az évben készül el a szintén több részt megélő Return of the Living Dead első része, amely lényegében a non-stop akciót, a glammetált, a tinédzserfilmet, az idétlen poénokat és a tomboló láncfűrészes zombifilmnek az új alműfaját teremti meg pár évre.
Itt illik még megemlíteni Romero trilógiájának függelékeként Tom Savini maszkmester-úttörő első és mindezidáig egyetlen rendezését 1990-ből, az Élőhalottak éjszakáját, Romero klasszikusának színes újrarendezését, nem csak azért, mert egy nagyon jó film, hanem mert ez volt az első remake, amelyet az amerikai horror újhullámának egyik klasszikusából készítettek. Tíz évvel a kétezres évek kezdete előtt, amikortól lényegében filmről-filmre elkezdték remake-elni az egész hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveket.
A nyolcvanas évek túlpörgetett erőszakát, illetve zombis-horroros túlkínálatát ellensúlyozza az a megvetés és prüdéria, amellyel a kilencvenes évek popkulturája alapvetően a zombifilmekhez és a horror műfajához viszonyult. Jellemző, hogy afféle "őrült rendezőket" (Tarantino) kellett kijelölnie magának a tömegkultúrának ahhoz, hogy a trash-t fel tudja dolgozni. Persze ekkor is készültek zombis gyöngyszemek, de főleg nem Amerikában.
Peter Jackson 1992-ben, Új-Zélandon készíti el az ultrabrutális és undorítóan vicces Hullajót, amely egy új generáció számára lesz bevezető film a zombik világába. Olaszországban pedig 1994-ben készül el a kultikus Dylan Dog képregény filmes verziója, a Dellamorte Dellamore című gótikus-melankolikus horror-remekmű, feltehetően az egyik legkülönlegesebb valaha készült zombifilm. A másik talán a japán Takashi Miike 2001-es családi vulkános zombimusicalje, a Happiness of the Katakuris. De ne veszítsük el a fókuszt.
Megint Jackson aztán a Törjön ki a frászt! című filmben (1996) is szerepeltet viccesen csetlő-botló szellemzombikat, amelyben csak úgy mellékesen a Re-Animatorban bő tíz évvel korábban Herbert Westként kultikus karaktert teremtő Jeffrey Combs egyszerre parodizálja Westet és az X-aktákat. Illetve találkozni olyan filmekkel, mint például a korában üdítően erőszakosnak és idétlennek ható, tini-élőhalottas film, 1999-es Kéz-őrület. Illetve nem zombifilm ugyan, Robert Rodriguez western-vámpír-vérengzése, az 1995-ös Alkonyattól pirkadatig mégis tanulságos példája annak, hogyan viszonyult az évtized mainstreamje a műfajhoz. A kilencvenes évektől fogva (de a kétezres években is nagyrészt) a horror elsősorban műfaji és filmtörténeti utalásokkal játszva próbálja újrateremteni és hitelessé tenni önmagát újra, és ez hatványozottan igaz a zombifilmekre.
Újrabrandelt és sorozatgyártott zombi
A kétezres évek fordulójától aztán szépen fokozatosan újra kezdenek visszaszivárogni a zombik a popkultúrába, ami az elmúlt pár évre minden korábbinál nagyobb és intenzívebb zombimennyiséget eredményezett. Mondanám, hogy túlkínálatot, de eléggé úgy tűnik, hogy a zombik alapvető létszükségletévé váltak a kultúrafogyasztó tömegeknek. Csak egy kicsivel természetellenesebb kellékei egy átlagos filmes jelenetsornak, mint mondjuk egy sor jegenyefa az út mentén.
De ez korántsem jelenti azt, hogy a kétezres években ne született volna zombis remekmű. Az első kettő Angliában készült. Az egyik Danny Boyle filmje, a 28 nappal később, amelynek rendezője ugyan ragaszkodott hozzá, hogy nem zombik vannak benne, hiszen veszettül vérengző rohanó tömegek vannak benne, de attól még az egy apokaliptikus vizió egy összeomlás szélére sodródó társadalomról és zombikról, illetve – akárcsak Romerónál – a még a zombiknál is szörnyűségesebb emberről. A másik brit zombiklasszikus a Shaun of the Dead (magyar címe: Haláli hullák hajnala), a kétezres évek talán egyik legjobb vígjátéka, úgy általában.
Utóbbival egy évben, azaz 2004-ben pedig elkészült a Romero klasszikusának, a Holtak hajnalának akció remake-je, illetve megkezdődött a zombik tömeges újrabrandelése. Ez nemcsak további remake-ek és új zombifilmek hullámát indította el, hanem egy olyan fura helyzetet eredményezett, hogy amikor Romero 2005-ben visszatért Holtak földje című új zombifilmjével, akkor már éppen gyártották húsz évvel korábbi filmjének, a Holtak napjának is a remake-jét, de neki is készültek a saját maga által rendezett folytatásai (Diary of the Dead, Survival of the Dead).
Közben készült zombis szerelmes film (Warm Bodies), zombik háziasításáról szóló film (Fido), film zombivá alakuló bárányokról (Black Sheep), nácizombis film (Dead Snow), áldokumentumfilmes zombifilm (Rec), még több nácizombis film (Outpost), kubai zombifilm (Juan of the Dead), Robert Rodriguez is csinált egy zombifilmet (Terrorbolygó), de Bruce LaBruce is melegpornó-zombifilmet (L.A. Zombie) stb., sőt pár éve volt egy olyan ingyenes telefonos játék, amelyben zombiölő növényeket kellett telepíteni egy felhőkarcolóba (Plants vs. Zombies) – de feltehetően a zombis játékok önmagukban is kitennének egy vaskos cikket. Ha már itt tartunk, tényleg, volt jó sok Resident Evil-film is.
A zombik legitimizációja
Ez csak a töredéke az elmúlt másfél évtizedben készült zombifilmeknek, illetve készültek a kétezres években is kiváló zombifilmek, de eltekintenék ezek felsorolásától is. Mert sokkal tanulságosabb, ahogyan a zombik magukévá tették a fősodort: 2009-ben jött a Zombieland Emma Stone-nal, Woody Harrelsonnal és Jesse Eisenberggel, majd négy évvel később a Z világháború Brad Pitt főszereplésével. És ekkor már javában ment a zombifertőzött társadalom drámai bemutatásának új távlatokat nyitó, a fenyegetettséget folyamatos alapállapottá tevő, és lényegében a zombikat a popkultúrában végleg legitimizáló The Walking Dead-tévésorozat (a történet eredetije egy képregény), amelynek épp most kezdődik a hetedik évadja, a nyolcadikat is bejelentették, sőt, már létezik előzmény-spinoffja is.
És hogy lehetnek-e érdekesek 2016-ban a zombik?
Három film biztosan rámutatott arra az elmúlt pár hónapban, hogy igen. Ebből kettő koreai.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az ázsiai zombifilmeknek is van egy párhuzamos története az elmúlt évtizedekben, amit azonban bölcsebbnek tűnt kihagyni ebből az összeállításból. De ha ki kell egyet emelni a kétezres évekből, akkor nemzetközi népszerűsége miatt a Versus című japán lehet film az, amely rendkívül szórakoztató módon (bár ázsiai mércével korántsem annyira radikálisan, mint gondolnánk) ötvözte a jakuzafilmek, a japán fantasy, a harcművészeti filmek és a zombihorror hagyományát. De ez már 15 éve történt.
A két idei korai film közül az egyik ráadásul nem is zombis: a Wailing az év egyik legjobb, legmegrázóbb, és leginkább zavarba ejtő horrorja (és filmje, úgy általában), amelyben öt percre megjelenik egy mágia útján felélesztett halott, és ez egy olyan zombijelenetet eredményez, amelynél groteszkebbet és döbbenetesen hétköznapibbat nemigen láttunk eddig. A másik, némileg egyértelműbb idei koreai zombi akciófilm a Train to Busan, amelyben a vérengző, futó zombik apokalipszisén csavarnak egyet azzal, hogy az egész egy száguldó vonaton játszódik. Ha mérges kígyókat lehet tenni repülőgépre, akkor zombikat is vonatra. Lendületes és szórakoztató film.
És végül pedig egy nálunk pár hete a mozikban is bemutatott film, a Kiéhezettek, amelynek eredeti címe egy minden szükséges, ám rendkívül ritka adottságokkal rendelkező kislányt jelöl, aki megoldás lehet a Nagy-Britanniában tomboló gombafertőzésre, amely éhezve tomboló veszetekké változtatja az embereket. A Kiéhezettek sok szempontból a 28 nappal később című film újra- és továbbgondolása, amely egy ponton átfordul ökohorrorba, ezzel új távlatot nyitva a zombiknak és a világvégének.
Cikkünk megjelenését a FOX támogatta.
