A McDonald’s rendszeresen felvesz az étlapjára úgynevezett nemzeti ételeket. Mint bizonyára önök is emlékeznek, legutóbbi rettenetes melléfogása az volt, hogy tibeti szerzetesekkel reklámozta a kínai menüt. Ez minden tisztességes embert elborzasztott, de egy ekkora vállalat kibírja, legfeljebb a Free Tibet aktivisták majd a konkurenciánál esznek – lehetnek vagy negyvenen... Ezért jó nagyon messze lenni mindentől, mert onnan minden hutu és tuszi egyforma, a perzsa pedig arab, minek a hülye részletekkel bíbelődni? Vállalat vagyunk, korporáció, akkora éves forgalommal, mint Kelet-Európa összes GDP-je, nem szeretjük a kritikát, de nem is érdekel minket.

Magyaroknak magyar menüt árulni Magyarországon tulajdonképpen bátor és úttörő vállalkozás, hiszen valószínű, hogy a kínai menüt sem kínaiaknak árulták. Vannak olyan összeállítások, mint például a mexikói, kínai, olasz, amelyek a teljes franchise-on végigfutnak, és vannak lokálisak, mint például a magyar, amit nem kapnak meg az amerikaiak és az olaszok. Történtek már hasonló kísérletek a gasztronómia világtörténetében, például ettem Görögországban gulyást, a Moszkva téren csalamádés hamburgert és magyaros pizzát. A nemzetek hajlamosak arra, hogy megpróbálják elkészíteni más nemzetek ételeit, sőt, kulturálisan is kísérleteznek, így dalolhat például Ganxta Zolee gengszter rapet, és így játszhat futballt a magyar válogatott. Ezek a próbálkozások általában szánalmasak, de ha nincs összehasonlítási alap, akkor tök mindegy. Az én nemzedékemnek például évekig az volt a hamburger, amit a Moszkván kaptunk, mert nem jártunk olyan helyen, ahol volt valódi. Nem állíthatom biztosan, hogy jobb, csak eredetibb.


A tisztességes hozzáállás persze az lenne, ha végigettem volna a McDonald’s magyar menüjének ételsorát, és ez alapján most jogos és szigorú kritikával illetném, azonban ez a szösszenet a reklámról szól, és nem a zsiradékok felvételéről hőkezelés után. Ilyeténképpen a továbbiakban kizárólag a kampányfilmecskékre koncentrálok úgy, mint londoni őrhuszár, Kovács nevű brazil válogatott labdarúgó és magyar lobogó a Holdon. Mindezek azért, mert a szlogen szerint ott találunk magyaros ízeket, ahol a legkevésbé várnánk. Ez azonban csak részben igaz, mert én például sokkal kevésbé várnám Rómában vagy Honoluluban, mint egy magyar Mekiben, de legyen, értem én a tréfát: amerikai gyorsétterem, magyar lángos, aranygaluska, fasírtgolyó, hát nem elképesztő? Jól van, kreatív, hozhatod a számlát!

Ami talán egy kicsit megijesztett, az a szlogen második része, miszerint „ahogy mi készítjük”. Ez most akkor mi akar lenni? Fenyegetés? Az éttermek jelentős része azzal próbál bevágódni a vendégnél, hogy házias ételek, hazai ízek, azaz olyan a pacalunk, ahogy anyád csinálta, és úgy szaggatjuk a galuskát, ahogy nálatok a faluban, az pedig viszonylag ritka, hogy egy vendéglátó-ipari egység oly módon szeretne a kegyeinkbe férkőzni, hogy a krumpliját „ahogy a McDonald’s készíti” jópofasággal reklámozná. Talán nem véletlen...


A McDonald’s létét csak és egyedül az a tény legalizálja, hogy reggel hétkor, hazafelé tartva egy orbitális buliból, letudva egy rettenetes jointot, viszonylag kevésszer jut eszünkbe szarvasgombás rizottót kebelezni, legalábbis P. J. O’Rourke szerint, aki ugyan amerikai, de azért etalonként kezelhető ebben a kérdésben. A gyorsétteremlánc tehát létező igényt elégít ki, mosdói alternatív közterek, menüje pedig teljesen lényegtelen, lehet török, afganisztáni vagy akár éppen magyar. De azért értjük a gesztust, kösz, tényleg kedves volt, bár nem hiszem, hogy újabb fogyasztói szegmensek kerülnek be a vendégkörbe. Ennél azért a magyar gyomor kicsit rafináltabb.