A film egy családot ábrázol – régen, amikor a politikai marketing még gyerekcipőben járt, lazán panelprolinak nevezték az ilyen embereket –, egy családot, amint megnyernek egymilliárd forintot a lottón. Azt, ahogy egy alacsony szinten konszolidált életritmust hirtelen felborít a megmérhetetlen vagyon. A lehetetlen, feldolgozhatatlan szerencsét.

A Szemlédi András lottónyertest ábrázoló reklámsorozat tehát már csak ezért sem derült égből villámcsapás, meg aztán a gépen Európa fölé szálló kollégák majd biztos megmondják azt is, hogy a francia vagy a belga lottót reklámozták-e előbb hasonlóképpen. Mindegy is, az a lényeg, hogy a magyar tévéreklámok kulturális jelentéktelenségét felkavarta a sorozat pusztán azzal, hogy a mosóporoktól meg fogkrémektől felhőtlenül boldog német–római állampolgárok helyett egy kicsit életszagúbb figurát, a szerepéből kiesett közmagyart választotta főszereplőnek.

A szereposztásnak előzménye lehet akár a Vodafone meg nem értett feltalálója is: egy másik jellegzetes magyar karakter. Már csak ezt a hitelesen félszeg Szemlédi Andrást is köszönjük meg szépen az alkotóknak, köszönjük meg, hogy a barlang falán elvonuló árnyak közé csempészett egy valódi embert. A Tökéletes Hajzatú Titkárnő, az Egyáltalán Nem Hátfájós Menedzser és a Hibátlan Emésztésű Sportoló közt Szemlédi András úgy fest, mint az egyetlen ember a partin, akivel lehet beszélgetni. Hát igen, nyert egy csomó pénzt. De ennek ellenére nem lett übermensch, míg egyes dezodoroktól és tamponoktól könnyen azzá lehet az ember, aztán persze hogy elidegenedik.

Köszönjük meg továbbá a finom öniróniát, illetve önreflexiót. Mert mit mond a reklám: hogy a lottón annyi pénzt nyerhetsz, hogy még a luxusok luxusát, a tévéreklámot is megengedheted magadnak. Hiszen nicsak, a nyeremény most a Szerencsejáték Rt.-nél van, és ők megengedhetik. Mert a reklám olyasmi, amire akkor költünk, amikor végképp nem tudjuk hova tenni a pénzt. Az üzenet, a borzalmas mennyiségű pénz lehetőségének üzenete végtelenül egyszerű, hordozónak magát a műfajt használja, és csont nélkül át is jön.

Ugyanakkor kellett némi megrendelői bátorság ahhoz, hogy elfogadják a szinopszist. Magyarországon ugyanis még nem volt olyan lottónyertes, aki büszkén vállalta volna, hogy ő nyerte a milliárdokat.

Aki valaha vett már lottót, az eljátszott a gondolattal, hogy hogyan sikerülhetne titokban tartani, ha esetleg megnyeri. Hogy milyen sorsjegyre fogja a dőzst, hogy hogyan kisebbíthetné a malacot. Merthogy mindenkinek az az első gondolata, hogy majd jól megölnék a pénzéért, ha kitudódna, hogy van neki.

Szemlédi András figurája tehát minden faktort összeszámolva pont olyan valószínűtlen, mint a fluoros fogkrémekről szavaló kuncsaftok a fogorvosi székben. Az különbözteti meg tőlük, hogy Szemlédi András bevallottan egy reklámban szerepel éppen, levegőt vesz hozzá, rendezgeti az arcvonásait, meg van kicsit illetődve még újdonsült milliárdosként is. Nem tesz úgy, mintha természetes gesztus volna kihajolni a műtőasztalról, és gyógyszereket magasztalni. A reklám nem tesz úgy, mintha dokumentumfilm vagy híradó lenne, nem él és nem él vissza a képernyőlét eredendő és szomorú előnyével. Hiányzik az az összeszorított fogú humortalanság, amikor annyira igyekszenek szerencsétlen reklámszínészek valódinak látszani, hogy bármelyik görög isten emberibb és esendőbb lesz náluk hirtelen.

A tökéletesség bajjal jár – állapította meg Stanislaw Lem, és ez véletlenül igaz itt is: a túl lágyra, túl hibátlanra sminkelt üzenet a kevésbé kvalifikált célcsoportnak is gyanús. Ne felejtsük, hogy a nagypolitika is beszállt az utópiabizniszbe, jobb és szebb Magyarországokról és életekről eleget hallunk mostanában, és még többet fogunk. Az eldorádó-ábrázolások devalválódnak. Kopnak a legfelsőbb fokok. De legalábbis kellenek lépcsők a csúcs alá is.