Sokféleképpen csinálhatsz bohócot magadból és a termékedből. Meg lehet próbálni narancslevet reklámozni például egy idegesítő kisgyerekkel és az idegesítő apjával, vagy egy követ nyalogató kecskével, de nem éri meg. Sajtos-pritaminpaprikás Royale aszpikos csemegét szexuális vágy tárgyává tenni, és ezáltal egyszerre röhögni magadon meg a többi szpoton viszont olyasmi, amibe már érdemes pénzt ölni.

Az ügynökség munkáját nem is kell annyira dicsérni – hiszen az eleve nem normális, aki a sajtos-pritaminpaprikás Royale aszpikos csemegét nem szexszel próbálja meg eladni –, a SáGa Foods Rt.-nek azt a munkatársát viszont igen, akinek volt esze és bátorsága bevállalni egy ilyen kampányt.

Ha valaki esetleg nem tudná, miről van szó: szende, harminc körüli Bridget Jones kér 25 dekát „abból a rojálaszpikosból” a pornószínész-favágó külsejű henteslegénytől. Henteslegény visszakérdez: „A sajtos-pritaminpaprikásból?” Erre a lány még egy igent ki bír nyögni, ám innentől kezdve extázisközeli állapotban figyeli, ahogyan a homoerotikus kisugárzástól sem mentes kölnimodellé átvedlett hentes a hatalmassá és csillogóan tisztává változott pultból kivesz egy méretes rúdnyi felvágottat, felszeleteli és becsomagolja.

A snitt után a sorban következő, szintén 30 körüli, és ránézésre a szexre már évek óta reménytelenül vágyó nő izgatottan kér egy kilót a rojálaszpikosból, majd a mögötte noszogatóan mosolygó két nagymama hatására még a lehető legcsábosabb hangján hozzáteszi: „és szeletelve”.

Kevés olyan magyar hirdetés születik, amely képes viccet csinálni mind magából, mind a reklámból, mint műfajból. A Csonka András főszereplésével elkövetett Postabank-szpot szintén idesorolható, ám bármennyire is próbálok erősen hinni abban, hogy azt eleve viccnek szánták, valahogy továbbra sem vagyok száz százalékosan biztos a dologban.

Elsőre a sajtos-pritaminpaprikás rojálaszpikkal kapcsolatban is voltak kétségeim, mivel egyrészt itt ugye arról a cégről van szó, amely magáénak tudhatja a világtörténelem tíz legrosszabb alliterációinak egyikét – SáGa Selyemsonka! SáGa Selyemsonka! Másrészt a SáGa összes eddigi reklámja azt a pillanatot kapta el, amint anyu egy nagy, napsütötte konyhában letesz apu, Marci és Juli elé egy nagy tálnyi sajttal töltött pulykatallért.

Másodszorra azonban már teljesen egyértelmű, hogy a Royale aszpikos csemege hirdetésében a vicc teljes erőből szándékos. A hihetetlenül túljátszott szerepek, az akciófilmbe illően bárgyú párbeszéd, a hullaház hangulatú hatalmas és csillogó hentespult, valamint a packshot még a tv2-t is megjárt nyolcvanas évekbeli hurkareklámot idéző hangulata kétséget sem hagynak afelől, hogy a készítők pontosan tudták, mit csinálnak.

Attól, hogy egy reklám vicces, egyáltalán nem biztos, hogy jó is. Azonban mivel én személyesen semmilyen más szpotot nem tudok elképzelni, aminek hatására megjegyeztem volna a „sajtos-pritaminpaprikás Royale aszpikos csemege” brandet, nem érdemes tovább keresni a kákán a csomót.

Valami azonban továbbra is tisztázásra vár. Legalább egy olyan ember bizonyosan létezik, aki nem vette észre a viccet pritaminügyben, ezért ezentúl bárki jogosan aggódhat, hogy a sírnivalóan rossz reklám a szeme előtt valójában vicces, csak ő nem érti. Az elképzelhető legrosszabb esetben például a Brefért felelős konszern egyszer mosolyogva bevallja, hogy dr. Hanna Sural valójában a világ legcsavarosabb poénú kampányában alakít tisztaságmániás vidéki osztrák körorvost.

Ahogyan a fenti példa mutatja, számtalan teljesen irreleváns kampány után is lehet abban reménykedni, hogy egy hirdető képes valami szellemessel előállni. Kivéve, ha a hirdető a Braun Union Hungária Sörgyárak Rt., a szóban forgó termék pedig a Soproni Ászok.

A Soproni Ászok első olyan kampánya, amelyet megőrzött a kollektív emlékezet, a „jópofa sör” volt. A kampány minden egyes szpotjában négy kevéssé megnyerő férfi – akik között volt egy kicsi és kövér Szőke András-imperszonátor, mert kicsi és kövér emberekkel rendkívül mulatságos bármit reklámozni – mondott elcsépelt szóvicceket. A következő lépésben a szóviccek maradtak, ám ekkor már filmes utalásokkal súlyosbítva.

A legmélyebb ütést talán az a darab vitte be, amelyben egy Arnold Schwarzeneggerre csak szögletes arcélével hasonlító nagydarab és napszemüveges ember a kocsmai asztaláról egy majdnem üres söröskorsót elvenni próbáló begyes menyecskének foghegyről odavetette: „Asztalra vissza, bébi!” Ezt a szpot megjelenésének időpontjában éppen tizedik születésnapját ünneplő, és ilyen minőségében már csak a 6-9 éves korosztály tagjai közt elsüthető… hmm… „poént” még akkor sem lehetett volna nem lesütött szemmel megúszni, ha a Dreher nem nagyjából ugyanekkor futtatja szintén meglehetősen gyenge, ám az Ászokat simán verő, szintén filmes gegekre építő kampányát.

Ez a két próbálkozás azonban nyilvánvalóan csak felkészülés volt arra az óriásplakátra, amit évtizedek múlva majd a totális reklám első példányaként oktatnak szerteszét. Ennek bal harmadát a Soproni Ászok túlságosan cizelláltnak nem nevezhető logója foglalja el, a jobb oldalra pedig a „Sörözni, sörözni, sörözni!” felirat jutott. Totális reklám, mert a formula mindenre alkalmazható, hasonlóan elementáris hatással. Kotonnal különösen vicces lenne, sőt érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy nem lehetne-e a szöveget „Venni, venni, venni!”-re egyszerűsíteni, ezzel a világ fennállásának maradékára szükségtelenné téve a reklám- és marketingszakmát.

Ízléstelennek talán nem ízléstelen, bugyutának viszont hihetetlenül bugyuta Leninnek az ’50-es évek összes magyar osztálytermében piros kartonpapírból kivágott és a falra rajzszögezett klasszikus mondását egy termékre ráerőltetni. Mennyire lenne szellemes Németországban egy fejvadász cégnek „Arbeit macht frei” szlogennel népszerűsítenie az állásközvetítést? Az még a kisebbik baj, hogy semennyire, a nagyobbik baj az, hogy szégyellje magát az a kreatív, aki naponta három ilyet nem tud kitalálni. Ha legközelebb a „Soproni Ászok – Mindenki hozzon magával még egy sört!” következik, érdemes lesz a Braunál elgondolkodni a redőny végleges lehúzásán.