Az aranyember

Ha egy kereskedelmitévé-fenoménnal már a Népszabadság is foglalkozik, ráadásul nem is a színes tévémagazinjában, hanem mindjárt két oldallal a politikusok után, akkor tudni lehet, hogy az a fenomén tényleg nagyon fenomén. Január elején Gáspár Győző Győzikének volt része ebben a kitüntetésben, ővele mint jelenséggel foglalkozott a népszerű napilap négy flekken át, esztéták, szociológusok és romaügyi szakértők járták körbe minden oldalról ezt az egész nagy furcsaságot, amit a nép az idén bámult.

Mert hát a nép az idén annyira ezt bámulta, hogy azt még biztosan az RTL Klubnál sem merték álmodni. Ők csak magyarítani szerették volna az Osbournest, lejárt elemű rocker helyett egy visítozó cigány férfival. Amíg viszont valaki kiugrott vécére, a csávó elszabadult, pénzcsináló gépezetté változott, akinek nemcsak a saját show-ja nyert meg minden létező nézettségi versenyt, hanem amikor az ellenség ketrecébe eresztették be a Showdertől a Legyen ön is milliomos!-ig, ott is mindent letarolt, a Fábryval közös dajdajozást például Zürichtől Kijevig minden egyes nézni képes élőlény nézte.

Sokan vagyunk kellően öregek ahhoz, hogy emlékezzünk, mi minden hangzott el, amikor 1997-ben Lagzi Lajcsi műsort kapott a tévében. Hogy ez volt a rendszerváltás, hogy az addig is milliók által hallgatott, ám éppen csak megtűrt, búcsúkban árult kazettákon terjedő mulatós most aztán szögként bújt ki a zsákból, Pandora szelencéje nyitva, fusson, akinek kedves az élete. Lajos pedig csak egy kiscserkész, egy nyeretlen kétéves, egy nyári mikulás volt Győzőhöz képest, és ennek megfelelően az utóbbi tündöklését az írástudók részéről érő reakciók is lényegesen hevesebbek.
Győzike valóban egy ordibáló idióta, buta, műveletlen, ráadásul időnként rendkívül agresszív is, lakástextíliái okádnivalóak, hangjától kiráz a hideg. Cserébe viszont talán ő az első magyar ember, aki sztárnak mondhatja magát. A többi aspiráns maximum híres ember. Csapjunk fel egy Story magazint vagy Blikket, nem találunk ott még egy ilyen kaliberű figurát, egy szálat sem. Németh Kristóf van ott, amint Egyiptomban nyaral, meg Trokán Péter, akinek legutóbbi nyara igazán szép volt, hiszen mindkét lányát felvették a színművészetire, pedig oda testvérpárt egyszerre még soha nem vettek fel. A bulvárlapok figyelmes olvasói viszont azt is tudhatják, hogy Győzike négymillió-kétszázezer forintért szilveszterezett, mivel az egész családot befizette a dubai Burj al-Arab hotelbe. (Ilyen ügyekben kevésbé járatosak kedvéért: ez az a nagy vitorlaformájú épület, ami a világ egyik legdrágább szállodája.) Érezzük a különbséget, ugye.

Az ugyanis a helyzet a sztárokkal, már nem a magyarokkal, hanem az interkontinentálisakkal, hogy többnyire ordibáló idióták, buták, műveletlenek, ráadásul időnként rendkívül agresszívek is, lakástextíliáik okádnivalóak, hangjuktól pedig kirázza az embert a hideg. Valamint olyan könnyedén bánnak a pénzükkel, hogy sírni kell az irigységtől. Madonna vénségére angolkisasszonynak képzeli magát, meg szakértőnek a zsidó miszticizmusban. John Travolta saját Boeingjével jár bevásárolni. Elton John meglehetősen furcsán öltözködik. Amit Győzike csinál, az ennek a sztárságnak a lehető legszínvonalasabb adaptálása a magyar viszonyokhoz, aki még egyszer rosszat szól rá, az próbáljon meg értelmes beszélgetést kezdeményezni Victoria Beckhammel.

Amikor Lajcsi megjelent a színen, még az volt a közmegegyezés, hogy ilyen borzalomnak egyáltalán nem kellene műsoridőt adni. Mivel az azóta eltelt években egyre többeknek sikerült megbarátkozniuk azzal az idegen szóval, hogy kapitalizmus, Győzővel kapcsolatban már nem ezt illik mondani, hanem hogy ilyen borzalom is kaphasson műsoridőt, hiszen a piac az úr, de Győzike ne, mert ő cigány, és amit csinál az rossz a cigányoknak, akikkel szemben csak erősödni fognak az előítéletek. Ebben speciel van valami, nevezetesen hogy Győzike munkássága csak erősíti a cigányról mint alapvetően a magyar ember szórakoztatására való hangos, színes állatfajról élő képet. A gond az, hogy ezt kizárólag Győzike börtönbe zárásával, esetleg az RTL betiltásával lehetne megakadályozni, az ilyesmi felvetése pedig csak erősítené a rólunk, mint hülyékről élő képet.

Van ennek a Győzike-ügynek egy előzménye – pontosabban van egy csomó, de most ezt fogjuk kiragadni –, mivel éppen Ozzy Osbourne volt a főszereplője, aki a Győzike show előzményének a főszereplője. Ozzy ugye a heavy metal néven ismert, hosszú hajra és elektromos gitárokra alapozott zenei műfaj legelső hullámának volt meghatározó figurája. Bár ma már hihetetlenül hangzik, de a hetvenes-nyolcvanas években a rockellenes lobbi még tényleg komoly tényező volt, és kevés embert támadtak annyira, mint Ozzyt, az ifjúság, a társadalom és a világbéke első számú ellenségét. Ozzy valóban minden tőle telhetőt megtett hírneve megalapozásáért, a viszonylag közismert denevérfej-leharapás mellett volt még vizelettócsa-felnyalás és hangyaboly-orrbaszippantás is. Ezt a férfit néhány éve személyesen George W. Bush köszöntötte egy mindenféle potentátoknak szervezett fogadáson.

Győzikén felháborodni és apokalipszist vizionálni színre lépése következményeként nemcsak zebramintás falra hányt borsó, hanem egy kicsit bizony szomorú is. A szórakoztatóipar mindig is változott és változni is fog az idők végeztéig, sőt, mondjuk ki bátran a szót, fejlődik. Győzike felbukkanása sem visszatérés a sötét középkorba, hanem egy újabb lépés a művelt nyugat felé, ahol az, hogy valaki hülye ruhákban parádézik a tévében és sok pénze van, teljes mértékben elfogadott dolog.
Végül egy jó tanács a Kreatív azon olvasóinak, akik mindenféle üzeneteket próbálnak eljuttatni az istenadta néphez (újságíróknak, reklámszakembereknek, píárosoknak, megrendelőknek, ilyesmiknek): 2005-ben Győzikénél ebben az országban ennek a népnek senki nem juttatott el hatékonyabban üzenetet. Lehet tőle tanulni.