Az összeesküvés
Négyévente március elején a nagyobb szerkesztőségek vezetői köremailt küldenek valamennyi kollégának, amelyben felhívják a sport-, kultúra- és kisgéprovat munkatársainak figyelmét is, hogy lesznek szívesek két áprilisi hétvégét a munkahelyüknek szentelni.
A belpolosok ugyan ekkorra már leosztották maguk közt a jelentőségteljesebb feladatokat, de azért a Centrum Párt székházába is el kell mennie valakinek, a valasztas.hu frissítéseit pedig még egy hülye sportújságíró is képes figyelni. A magyar sajtó hard news részlege tizedik sebességbe kapcsol, és apait-anyait beleadva igyekszik csillapítani a megnövekedett információéhséget.
Az, hogy ennek a sajtónak jelentős része politikailag olyan mértékben elfogult, hogy az éhség csillapítására kevésbé alkalmas, mint egy marék vasreszelék, közismert tény. Amikor Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor egy napon tartanak nagyszabású kampányrendezvényt, másnap a Magyar Nemzet címlapján két kép jelenik meg. Az egyik a határozott Orbán Viktort, a másik pedig Gyurcsány Ferenc árnyékát ábrázolja, előnytelenül meggörnyedt pozícióban. Ezzel szemben az ugyanaznapi Népszabadság címlapján csak Ferenc látható, igen nagy méretben, amint deréktól lefelé traktor, onnan felfelé pedig éppen békegalamb. Ez tulajdonképpen nem is furcsa, az viszont sokkal inkább, hogy amikor a csökkenő lapszámok miértjeiről megy negyedévente az elemzés meg a vita, akkor a szakértőknek soha nem jut eszükbe, van olyan magyarázat is, hogy a szélesebb néprétegek egyszerűen nem teljesen hülyék.
Az, hogy egyes magyar politikai napilapok (és heti-! meg havi-!), világosan meghatározható politikai programok lelkesen csaholó végrehajtói, akik sokszor túlzott szolgalelkűségükkel még kenyéradó gazdáikat is szégyenkezésre késztetik, egyáltalán nem hír. Fogyasztóik tudják, hogy amit olvasnak, végtelenül elfogult, aki akarja, a lényeget úgyis ki tudja hámozni, és olyan is van, aki tudatosan nem is hámoz, úgy jó minden, ahogy van. Az aktuális hatalom aktuális kedvenceinek ilyen-olyan módon juttatott támogatások, a kibogozhatatlan alapítványokból álló tulajdonosi körök, a bőségesen elhelyezett állami hirdetések már csak a szakmának szúrnak szemet, meg néhány mániákusnak. Ezekről aztán nem túl olvasott újságcikkek születnek, de legalább ott vannak a közbeszédben, még ha kevesek közbeszédében is.
Van azonban valami, amiről nem illik a magyar sajtó magát mértékadónak tekintő szegmensében beszélni. Egészen biztos vagyok abban, hogy a Kreatív szinte valamennyi olvasója találkozott már hús-vér újságíróval. Talán némelyikkel közelebbi kapcsolatba is került, küldött neki ajándékot valami ügyesen bújtatott pr-cikkért cserébe, ilyesmi. Esetleg politikáról is beszélgetett már egy ilyen figurával, egyáltalán nem lenne meglepő, ezek általában szeretnek politikáról beszélgetni. Na és kedves Kreatív-olvasó, milyennek tűnt ez az újságíró? Mi volt nekije a politikai beállítottsága? Melyik szín dobogtatta meg leginkább a szívét?
A magyar újságíró bizony többnyire ahhoz az oldalhoz vonzódik, amit nevezzünk most az egyszerűség kedvéért nem fideszesnek. Az arányokat nehéz megbecsülni, tudomásom szerint senki nem végzett ilyen témájú kutatást Magyarországon. Maradjunk annyiban, hogy a magyar szerkesztőségek belpolitikai vonalon dolgozó munkatársainak túlnyomó többsége bizony nem fideszes. Nem olyan furcsa ez a világnak azon a felén, ahol igenis léteznek ilyen felmérések, feketén-fehéren kimutatták már, hogy az újságíró a koordinátarendszer arrafelé baloldali-liberálisnak nevezett negyede felé tendál. Bár itthon, mint oly sok mindennek, ezeknek a világos politikai kategóriáknak sincs túl sok értelme, maradjunk annyiban, hogy ez a hangsúlyos nem fideszesség a nyugati tendenciák hozzávetőleges magyar leképezése.
Az okok egyáltalán nem bonyolultak. A hagyományos újságíró-kvalitások, mint például őrkutyafunkció és a hatalommal szembeni gyanakvás, nehezebben valósíthatók meg hagyománytisztelő alapállásból. Akárcsak az anarchoszindikalista plébános, a konzervatív újságíró is igen furcsa szerzet. Természetesen Magyarországon nem ennyire tiszta a dolog, a szerkesztőségekben uralkodó domináns politikai légkör sokszor inkább fakad a nem fideszes oldalért már az előző rendszerben is érzett olthatatlan rajongásból, mint színtiszta újságírói profizmusból.
(Mellékszál, de érdekes: az Egyesült Államokban, ahol a média feladatai radikálisan megváltoztak/megváltoztatták őket 2001. szeptember 11-e után, szintén kutatások bizonyítják, hogy az újságírók is egyre inkább vallanak konzervatív nézeteket.)
Míg egy fasiszta zöldséges, egy libertariánus hentes vagy egy royalista kézilabdakapus politikai nézetei nem sok esélyt kapnak arra, hogy szerteszét szaladjanak a modern telekommunikációs csatornákon, egy újságíróval már más a helyzet. Az ő kezében ott a lehetőség, hogy szakmája elemi szabályait figyelmen kívül hagyva minden igyekezetét közönsége saját oldalára állításának szentelje. A magyar média nem fideszes túlsúlya teljesen érdektelen lenne, ha ezenkívül nem lenne egyetlen hibája sem. Mivel azonban van, az embert nem hagyja nyugodni a kisördög. Vajon azért ilyen langyos ez a közeg, mert a Magyar Nemzeten kívül valamennyi szerkesztőségben, még a látszólag apolitikusakban is elsöprő a nem fideszes túlsúly? Vajon azért olyan az esti hírműsor, amilyen, mert a főszerkesztő Gyurcsány Ferenccel jár nyaralni? Vajon azért nem születnek releváns cikkek, mert a lap munkatársainak egyik fele 1970 óta nagyjából ugyanott lebeg, a másik meg ezektől tanulta a szakmát? Izé, hát nem illik róla beszélni, de szerintem az a helyzet, hogy igen.
