A személyes impulzusokra vannak kiéhezve az emberek
Bakonyi Alexa arcát többen ismerhetik, mint ahányan a nevét. A TerminalWorkhouse színésznője pár éve került a pályára a Meanwhile In Kansas című darabbal, azóta a színház mellett kisfilmekben, sorozatokban, illetve nemzetközi produkciókban szerepelt: legutóbb az Oscar-díjas Deák Kristóf Eszméletlenjében, illetve a Tóth Jánosban Mucsi Zoltánnal. Hogyan áll meg a lábán és küzd meg a sztereotíp szerepekkel egy pályakezdő színésznő, akit hatszor utasított vissza a Színművészeti, hogy aztán mégis bekerüljön? Az interjú rövidített verziója a Kreatív áprilisi számában jelent meg.
Megélsz a színészkedésből?
Pillanatnyilag azért csinálhatom azt, amit csinálok, mert az itt dolgozó külföldi filmesek hívogatnak kisebb munkákra, ezek pedig jól fizetnek. Ez amúgy úgy kezdődött, hogy nyáron épp felszolgáltam, és egyszer ott álltam tálcával a kezemben, arra gondolva, hogy mi a francot keresek én itt, amikor egy vendég megszólított, hogy nem vagyok-e esetleg színésznő. Sorsszerűnek tűnt. Egy kanadai forgatókönyvírónő volt, aki elhívott egy castingra. A szerepet végül nem nekem adták, de hozott mást. Pár napja pedig kaptam egy ösztöndíjat az Esztrád Színháztól, egy évig támogatnak a munkámban. Ez nagy segítség. Szóval a túlélési stratégia évről évre változik.
Megviselnek a visszautasítások?
Már nem annyira. De amikor az Aranyéletből pottyantam ki nem sokkal azelőtt, hogy elkezdődött volna, az nyilván nem esett jól. Ha már ott van az email-fiókodban egy szerződés, akkor hiába keményedsz meg az évek során, csalódott leszel. A nyomozónő szerepét kaptam volna, de aztán rájöttek, hogy ahogy a második évadban kibomlik a karakter, arra már nem engem tartottak a megfelelőnek. Az ilyen helyzetek segítenek abban is, hogy több lábon akarj állni.
Milyen nemzetközi produkciókban dolgoztál?
A National Geographicnek volt a Mars-sorozata, amelyben bár nagyon színészként bántak velünk, saját öltözővel meg minden, azért valójában kiemelt statiszták voltunk. Legutóbb Rowan Atkinson forgatta itt a Maigret felügyelőt, abban volt az eddigi egyik kedvenc epizódszerepem: megölnek egy táncosnőt, és be kell helyette ugrania táncolni valakinek, aki viszont nem tud. Ez voltam én. Hód Adrienn koreográfussal előre összeraktuk, aztán egy teljes napig röhögtünk a forgatáson, nagyon jó munka volt.
Hol születtél és hol nőttél fel?
Újpesti születésű vagyok, de Budán nőttem fel.
A gyökereid befolyásolják a - mondjuk úgy - színészi identitásodat, azaz akár a karaktereket, amiket játszol vagy választasz?
Mármint a gyökértelenségem? Persze. Társadalmi szintugrók a szüleim. Kicsit népmesei történet, vagy nevezzük selfmade-nek. Apukám proli családból jött, szegénységben nőtt fel. Birkózó lett, ezzel sikerült kitörnie, most pedig vállalkozó. Én viszont értelmiségi gimibe jártam. Ha úgy tetszik, több nyelven beszélek. Ami a szerepeimet illeti, a színeim meghatározzák, hogy első körben mikkel kerestek meg, és ezzel igyekszem vigyázni. Félek a roma szerepkörtől, mert ha bekerülsz egy dobozba, onnan már nehéz kimászni, és a valóságban nem ez az identitásom. Színészileg nyilván szuper kihívás, de hamisnak érezném erre vinni a fővonalat. Gyakran van is bennem emiatt görcs az ilyen jellegű castingokon. Magyarországnak van több gyönyörű, tehetséges, valóban roma származású színésznője, mint például Farkas Franciska vagy Lovas Emília. Ha ők visznek el előlem egy ilyen szerepet, azt helyénvalónak érzem.
Mennyire érzed jónak a női szerepeket itthon?
Ez élethelyzettől függ. Ha kőszínházban vagy, akkor nem válogatsz. Ha szabadúszó vagy, akkor inkább.
Te melyik vagy?
Én szabadúszó. Outsider lányként kerültem a képbe. Hatszor felvételiztem, mindegyik alkalommal visszautasítottak már az első körben. Utólag látom, hogy a bezártságot és a közösségben való átmosódást akkor még nem viseltem volna könnyen. Nagyon elkényeztettek, burokban nőttem fel. Igazából a vendéglátóipar volt az, ahol megértettem a munka alaptermészetét, szóval egy csomó mindent az átlagnál kicsit később tanultam meg. Most Kocsis Gergő és Szőcs Artúr osztályába járok a Színművészeti Egyetemre levelezőn. Ez a szak azoknak van kitalálva, akik már a pályán vannak, de nincsen diplomájuk.
Az miért fontos, hogy diplomád legyen?
Előfordult olyan, hogy egy főszerepre a próbapénzem 80 ezer volt vidéken, mert nem volt papírom. A rendes ár, mondjuk, akkor és ott 300 ezer lett volna. Nekem az utazás jött ki ebből, vagy még az sem. De az ember nem nagyon teheti meg, hogy válogat, főleg, ha főszerepet kap. Remélem, valaki vett egy lámpát a színháznak abból a pénzből. Túlképzés van, hígul ez a szakma is, közgazdasági értelemben akár én magam is hígítom, ezzel tisztában vagyok. Ezért is vannak alulfizetések. Én azért vagyok itt, hogy tanuljak, nem tudom, mit lehet várni ettől a papírtól.
De azért jónak tartod magad, nem?
Ígéretesnek. Technikailag sok tanulnivalóm van. Külföldön a színészek, akár csak az orvosok, egy életen át képzik magukat, szóval ez az érzés könnyen lehet, hogy nem is fog megszűnni. Az világos, hogy nekem ez miért fontos. Nagyon érdekes például, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabb lettem magánemberként, amióta a színpadon levezethetek egy csomó mindent. De összerakni pusztán a gyakorlatból sokkal nehezebb mindazt, amire esetleg egy mester megtaníthat téged, kezdve a beszédedtől.
Vannak típusszerepek, amiket nagyon el szeretnél játszani?
Minden típusú szerep érdekel. Szoktam viccelődve mondani, amikor megtalálnak egy prosti vagy egy terhes prosti szerepével, hogy van nagymellű óvónő is. Az emberben minden benne van, viszont az élet be is szűkíti. Engem éppen az érdekel, hogy miként fejezhetsz ki olyan dolgokat, mondjuk a naivitást, amit nem engedhetsz meg magadnak az életben, akár védekezésből.
Mi a következő dolog, amiben szerepelni fogsz?
Több minden van folyamatban, de például most indult a Tóth János című sorozat Mucsi Zoltánnal. Ez a Munkaügyek spinoffja, még októberben forgattuk. Ebben van pár jelenetem. Persze escort vagyok.
Sokat szerepelsz alternatív-kísérleti színdarabokban, rövidfilmekben. A színészeten kívül más is érdekel ezen a területen?
Most vágni tanulok. A showreelemet például már én csináltam magamnak (fent látható). Kizárólag a színészettel foglalkozni iszonyatosan kiszolgáltatott dolog. Ráadásul nekem diplomáciai érzékem sincs. Elkezdtem egy olyan dologgal foglalkozni, amit eleinte alkalmazott színháznak neveztem el. Látok egy piaci rést. A szervezői múltamnál fogva van kapcsolati tőkém, mondjuk úgy, a fizetőképes budapesti underground kultúrában, amelynek nagyon kevés a kapcsolata a színházzal. Van egy elképzelésem egy pop-up színházról, Front a neve. Egyfajta ügynökségnek képzelem. Ez megfordítja a megszokott színházi felállást: nem a tartalomhoz vadászod az embereket, hanem létező eseményeket és helyzeteket dúsítasz színházi szituációkkal, interakciókkal. Nem az a színház 2017-ben, ami sok ember fejében él a rossz gyerekkori élményei miatt. Ráadásul ez a forma sok mindennek a kommunikálására is kiválóan alkalmas eszköz. Amire én gondolok, az nem magasművészet, de kreatív. Átjárhatóság kellene. Elképesztő mennyiségű nagyon jó szakember van a periférián ezen a területen, ezért is szeretném, ha hosszútávon lehetne egy "negyedik láb" a megszokott színház-szinkron-film/reklám hármas mellett. A másik oldalról pedig a személyes impulzusokra nagyon ki vannak szerintem éhezve az emberek. De ezzel a tanulmányaim után szeretnék aktívabban foglalkozni.
