Cigányok helyett

A világ boldogabbik felén vannak egyfelől az öntudatos és magukat kihasználni nem hagyó fogyasztók, a másik oldalon pedig a termékük eladásának érdekében semmitől vissza nem riadó multinacionális vállalatok. Az oly nagyon érdekes Magyarországon ez is fordítva van, hiszen míg Józsi bácsinak egyrészt nincs öntudata, másrészt tud teli szájjal röhögni a cigányozáson, addig nem valószínű, hogy lenne olyan nagyobb hirdető, amely az alpári rasszizmust megengedné a terméke mellett.

Az aljasságtól mentes magyar reklámokat a televíziós piac és a reklámpiac szerkezeti különbségeinek is érdemes megköszönni. Nem nehéz elképzelni, hogy mi történne, ha a hazai reklámpiacnak is csak két életképes szereplője lenne. Hangosan röhögve mindenféle törvényi kötelezettségen a két ügynökség a megrendelők és a célcsoportok lehető legalantasabb ösztöneit kihasználva, bármilyen szakmai kritériumot mellőzve ontaná magából a silány és gonosz szpotokat. Van persze harmadik magyarázat is: a magyar ügynökségek munkatársai nem hajlandóak televíziós kollégáikhoz hasonlóan pénzért bármit megcsinálni. Ha így van, gratulálunk.

Míg roma lagzi szerencsére nem, egy Micukó kaliberű botlás azért jutott a magyar reklámiparnak is: ugyanezt a hibát láthatjuk viszont szinte valamennyi, tréfásnak szánt olasz embert felvonultató szpotban. (A japán nagykövetség félgőzös tiltakozása ellenére Stahl Judit ügyetlenkedése egyébiránt egyáltalán nem dehonesztáló az ázsiaiakra nézve. Nem valószínű, hogy a műsor hatására milliók képzelnék azt, hogy minden japán lófoggal tesz fel bugyuta kérdéseket, illetve dobnák el Sony hifijeiket attól félve, hogy azt esetleg egy egykori híradós szerelte össze. A gond inkább az, hogy egy, a humor csírájával sem rendelkező nőre próbáltak építeni egy viccesnek szánt műsort.)

A magyar reklámokban mindig is jelen voltak valamilyen irigyelt – tehát Magyarországénál magasabb GDP-vel, illetve éves középhőmérséklettel rendelkező – ország lakói, az utóbbi néhány hónap olasz dömpingje viszont szinte munkanélkülivé tette a szőke, csupasz mellkassal rendelkező reklámszereplőket. Az Uncle Ben’s-nél viszonylag logikusnak tűnik, hogy az olasz Giannival hirdeti a spagetti szószát, az Ariel esetében viszont már komoly fejtörést okoz, miért választotta az abrosztisztító pizzériatulajdonost.

Nem nehéz kitalálni, hogy mi járhat annak a kreatívnak a fejében, aki végső elkeseredésében az olaszokhoz nyúl. Egyrészt olasznak látszó embert még valamilyen kisebb magyar hírességnél is olcsóbban lehet szerezni a boltban. Fontosabb azonban ennél a magyar nép érdekes viszonya az olaszhoz, akiknek egyébként is digó a helyes nevük. Mert lehet, hogy többet süt Rómában a nap, de azért mégiscsak le lehet őket nézni, hiszen alacsonyak és még a zászlójuk is csak a miénk megfordítva. Kis vicces emberek, akikkel együtt és rajtuk is lehet nevetni. Na és mit szeret a legjobban a fogyasztó? Na ugye, hogy nevetni!

A folyamatos digózást választók egy akrobatikus mutatvány keretében képesek a lehetetlenre, egyszerre nézik teljesen hülyének és túlságosan okosnak a célcsoportjukat. Túlságosan okosnak, mert azt képzelik, hogy a fogyasztók képesek lesznek a terméküket elkülöníteni attól a másik húsztól, amelyeket szintén egy, a magyar nyelvet tördelő köpcös ember igyekezett rájuk tukmálni. A szerző biztos benne, hogy a nevén nevezett kettőn kívül még legalább három olasz témájú reklámot látott az utóbbi hónapban, ám egyszerűen képtelenek visszaemlékezni, hogy pontosan mi is volt a termék. Teljesen hülyének pedig azért nézik ezek a reklámkészítők a célcsoportjukat, mert az emberiség nagyobb részének nem elég, ha egy külföldi mondja azt, amit már mástól ezerszer hallott. Az olasz máz használata helyett érdemesebb lenne inkább az üzenetet újrafogalmazni.