(A cikkben szereplő tanárok neveit megváltoztattuk.)

Ahogy mindenki, aki 2001. szeptember 11-én élt, hajszálpontosan fel tudja idézni, hogy mit csinált, mikor megtudta, hogy becsapódtak a repülők, úgy szinte egész biztos, hogy mindenki, aki 2020. március 16-án Magyarországon tanár, diák, vagy iskoláskorú gyerek szülője volt, fel tudja majd idézni, mi következett, miután Orbán Viktor egy péntek éjjelen bejelentette, hogy hétfőtől bezárnak az iskolák. Másfél hónapja történt ez, azóta pedig számtalan történetet lehetett hallani arról, hogy a diákok és a szülők mennyire szenvedik meg a helyzetet.

Arról azonban ritkábban esik szó, hogy miként is zajlott és zajlik a tanárok szemszögéből ez a folyamat, akiknek az EMMI, a szülők és legfőképpen a gyerekek felé is meg kell felelniük. Habár elsősorban a digitális kihívásokra és eszköztárukra voltunk kíváncsiak, amikor több tanárt is megkerestünk azzal, hogy meséljen arról, hogyan tanít most, a jelen helyzet számos egyéb aspektusát is feltárták nekünk. Talán az egyikük megállapítása foglalja össze a legjobban: „Mondogatjuk, hogy digitális oktatást végzünk, de maradjunk inkább a távoktatás megnevezésnél még. Mert az igazi digitális oktatáshoz még mindig van mit tanulni, főleg a tanároknak.”

Átállási nehézségek

Habár az intézmények és így a tanárok lehetőségei között néhol ég és föld a különbség, van néhány dolog, amiről az általunk megkérdezett hat oktató nagyon hasonlóan számol be. Az egyik, hogy mekkora volt a kapkodás és fejetlenség a bejelentéskor és azt követő napokban. Mindegy volt, hogy elit, budapesti magánsuliról volt-e szó, vagy külkerületi, nagy számban hátrányos helyzetű gyerekeket oktató intézményről, az iskolákat zömmel váratlanul érte, hogy egyik napról a másikra kellett átállni a digitális oktatásra.

Egyes intézmények ugyan annyi előnnyel indultak, hogy ahol volt rá hajlandóság, motiváció és kapacitás, ott már korábban is kaptak használható digitális képzést a tanárok (akik egyébként kortól, nemtől és területtől függetlenül majdnem mindannyian úgy definiálták magukat, hogy nem különösebben értenek a digitáliához), ám még előképzettséggel is több hétbe telt az átállás. „Az első két hét kőkeményen, estébe, délutánba nyúlóan csak a program kezelésének megtanulásáról szólt, így nekem ez minden nap a saját határaim feszegetését jelentette” – fogalmaz Zsuzsa, aki egy fővárosi magániskolában tanít.

A tanárok arra is rámutattak, hogy bár – eltérő mértékben – korábban és a helyzet kialakulása óta is kapnak valamennyi segítséget az iskolától a digitális világban való tájékozódáshoz, jellemzően azért mégis maguknak kell megoldaniuk a technikai képzésüket. Van ugyan olyan magániskola, ahol lelkesedésből az egyik tanár testvére tutorialt készítetett a gyerekeknek és tanároknak a Zoom használatához, de jellemzőbb, hogy az oktatók magukat képzik. Zsuzsa, aki egyébként az 50 pluszos korosztályt képviseli, azt mondja, rengeteget tanul Youtube-videókból, Kata pedig, aki egy budai állami iskolában tanít, azzal büszkélkedett el, hogy megtanult videót vágni. Többen is mondták, hogy az iskolai informatikusoknál sokkal nagyobb segítségükre van a családjuk abban, hogy megtanulják kezelni az appokat.

Zoom mindenek felett

Nagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy milyen felületeken, formában folyik az oktatás, és persze arra is, hogy vajon mennyi eszközt ismernek és használnak a tanárok. Ugyanis már korábban több cég készített oktatást segítő anyagokat (a Vodafone-nak és a Telenornak is van például ilyen platformja), most azonban szinte elárasztották a piacot a felajánlások. Nos, a körkérdésünk alapján az derült ki, hogy jelen pillanatban egy iskolai osztály sokszor nem különbözik nagyban egy home office-ra átállt reklámügynökségtől, ugyanis a legtöbb tanár a Zoomot és a Microsoft Teamst említette óraadó, egyeztető, találkozási platformként.

Emellett a legtöbben a Google Classroomot veszik igénybe a tananyagok, feladatok átadására és ellenőrzésére. Plusz használatban van még a Köznevelési Elektronikus Ügyintézési Rendszer, azaz a Kréta, amit a legtöbben csak hivatalos, online naplóként használnak, de van olyan tanár, aki ezen keresztül küldi el az aznapi feladatokat a diákoknak. Ez utóbbiról egyébként József, aki egy peremkerületi, nagy számban roma gyerekeket oktató intézményben dolgozik, azt mondja, neki, mint idősebb és digitáliához nem értő tanárnak, abszolút kielégítő az, amit a Kréta nyújtani tud. Ezzel szemben egy nála több évtizeddel fiatalabb, szintén állami iskolában dolgozó tanár digitális oktatáshoz totálisan alkalmatlan eszköznek nevezte.

A három „nagyon” kívül (Zoom, Classroom, Kréta), Márta, egy vidéki iskola igazgatója a Microsoft Office 365 Education rendszerét említette. Mint mondja, egyrészt ezt találták adatvédelem szempontjából a legbiztonságosabbnak, valamint mivel az eszköz már másfél éve rendelkezésükre állt, így a diákok, tanárok és szülők nem egy teljesen ismeretlen felülettel találták szemben magukat, mikor péntekről hétfőre egyszercsak a számítógépekre költözött az oktatás.

Jól látszik, hogy a legtöbb iskolában és osztályban igyekeznek minél inkább koncentráltan, maximum 1-2 felületen folytatni az oktatást, az átláthatóság érdekében. Hiszen egy dolog, hogy a tanároknak nagy falat az eszközhasználat elsajátítása, nem kisebb kihívás ez a diákok és szülők számára sem, így tanulói oldalról is kifejezetten nagy az igény arra, hogy könnyen, egy helyen, egyben lássák a folyamatokat.

Ám így is vannak kísérletezőbb kedvű tanárok, akik szívesen játszanak egyéb lehetőségekkel is. Zsuzsa például számos kiegészítő eszközt ismer és használ, kezdve a Mozaik kiadó által ingyenessé tett tankönyvektől a Kahoot! nevű játékos tanulóplatformon keresztül a többek által említett, feladatkészítő Wordwallig. A beszélgetések alapján az derült ki, hogy az adott oktató habitusán és motiváltságán múlik az, hogy ismeri és használja-e az elérhető programokat, valamint nagyban függ ez az iskolai háttértől is.

Gyerekek, intézmények és a tanárok között is óriásiak a szakadékok

Az oktatók motiváltságára több faktor is hatással van: egyrészt nem mindegy, hogy mennyi idősek, mennyire érzik közel magukhoz a digitális világot és mennyire nyitottak rá, másrészt a különböző helyeken található iskolák anyagi helyzete és a diákok összetétele is nagyon eltérő. József elmondása szerint az ő iskolájukban például teljesen felesleges a videós oktatással próbálkozni, hiszen náluk ilyenkor nagyjából húsz gyerekből öt van jelen. „Az online óra olyan helyeken működik, ahol olyan a családi háttér, hogy a szülő leülteti reggel a gép elé a gyereket és segít neki megtanítani, hogy ugyanúgy van napirend, mintha suliba járna” – fogalmaz. József azt is hozzátette, ő például másfél hónappal az átállás után is még próbálja felhajtani a diákjait. „A 160 gyerekből, akit tanítok, a mai napig még ötvennel nincs kapcsolatom, nem haladnak.”

Hasonló a tapasztalata egy belvárosi iskola tanító nénijének is, akinél ugyan ennyire nem drámai helyzet, de azt mondja, kellett bő egy hónap ahhoz, hogy minden gyerek „meglegyen”.

Ezekkel szemben a két magániskolában tanító oktatónk esetében fel sem merült ilyen elkallódás, ahogy az sem, hogy ne találkoznának élőben, azaz valamilyen videós formátumon keresztül a diákjaikkal. Ezekben az intézményekben szülői részről is nagy volt a nyomás erre, sőt, volt ahol kifejezetten az okozott problémát, hogy a szülők már első perctől online órákat szerettek volna.

Persze az, hogy egy suli tud-e virtuális órákat tartani nemcsak az igényektől, hanem a technikai tudástól is nagyban függ. Több tanár is kiemelte, hogy habár szeretjük a mostani gyerekeket úgy kezelni, mint kis netes zseniket, akik már azelőtt elkezdtek youtube-ozni, hogy tudtak volna beszélni, mégsem evidens, hogy a tanuláshoz szükséges felületeket használni tudják. Többen is döbbenten mesélték, hogy sok gyereknek nemcsak emailcíme nem volt eddig, de soha nem is nyitott ki vagy írt meg egy levelet számítógépen.

Plusz ott van az is, hogy még a jómódú családokban sem evidencia, hogy mindenkinek van saját eszköze, amin dolgozni tud. Szegényebb körökben egyenesen az a kérdés, hogy egyáltalán van-e egy eszköz is a családban. Márta például azt mesélte nekünk, az ő iskolájukban olyan családok is vannak, ahol sem eszköz, sem internetelőfizetés nincsen. „Nekünk úgy kellett megszervezni  a távoktatást, hogy az mindenki számára hozzáférhető legyen. Online órákat nem, vagy csak nagyon speciális esetben tartunk, a tananyag e-mailen érkezik vagy a speciális esetekben nyomtatjuk, és a gyermek bejön érte az iskolába” – magyarázta.

„Egy befelé forduló gyerek még jobban elbújik a képernyő mögött”

Érdekes módon nem is feltéttelenül a technikai problémákat és az eszközbeli hiányosságokat emelték ki a tanárok, mikor arról kérdeztük őket, hogy mi szerintük a legnagyobb nehézség a helyzetben. A kérdésre többen is a személyes kontaktus hiányát hozták fel.

„Nem tudom figyelemmel kísérni, hogyan tanulnak, hogyan fejlődnek a gyerekek. A legtöbb segédanyagom eleve nincsen meg digitális formában. Ha küldök valamit, otthon nem tudják kinyomtatni, úgyhogy nagyon nehéz a tankönyvek mellett mást belevinni a tanításba” – mondta Kata, akinek a szavait Márta gondolatai is kiegészítik: „A legnagyobb kihívás a személyes kontaktus hiánya pedagógus és gyermek között. Minél kisebb a tanuló, ez annál nagyobb jelentőséggel bír. Sok esetben a videóhívások nem is a tananyag miatt szükségesek, hanem egy jóízű osztályfőnöki beszélgetés miatt.”

Erről beszélt Zsuzsa is, aki a helyzet azon veszélyére is felhívta a figyelmet, hogy a gyerekeket az elmagányosodás fenyegeti, amennyiben az intézmények, oktatók és a szülők nem figyelnek oda. Mint mondja, eddig is probléma volt, hogy a diákok sok időt töltenek a képernyők előtt, most pedig ehhez még zöld utat is kaptak, hiszen a monitorra költözött az iskola.

Éppen ezért úgy véli, most kiemelten fontos, hogy a tanárok és a szülők együtt figyeljenek arra, hogy a gyerekek igenis betartsák a szüneteket az órák között és álljanak fel a géptől, plusz az oktatóknak olyan offline végezhető feladatokkal is el kell látniuk a tanítványaikat, amik fejlesztik a szociális készségeiket. Ugyanis ahogy fogalmaz a jelen helyzet minden gyerekre veszélyes, de különösen a visszahúzódóbbakra. „Egy befelé forduló gyerek még jobban elbújik a képernyő mögött” – mondja.

Egy kis fellélegzés

Habár a helyzet alapvetően nem rózsás, és még fényévekre vagyunk attól, hogy olajozottnak nevezhessük a digitális oktatás rendszerét, ez nem jelenti azt, hogy – a technológiai téren szerzett új tudáson felül – ne lennének pozitív hozadékai is a távoktatásnak. Például több tanár is elárulta, nagyon élvezi és örül annak, hogy végre nagyrészt magának oszthatja be az idejét. „Kicsit visszakaptam a szabadságom” – mondja Kata. Bár – ahogy a kreatívszakmai körképünkben – ők is észreveszik magukon, hogy a munkaidő határai így teljesen el is mosódtak, azaz nemcsak a gyerekek, de ők is többet ülnek a gép előtt.

Amellett pedig, hogy a tanárok most egy kicsit szabadabban oszthatják be az idejüket, a gyerekek szempontjából is vannak pozitívumai a helyzetnek. Márta elmondása szerint a jó és átlagos képességű gyerekek számára kifejezetten előnyös, hogy jobban a saját tempójukhoz tudják igazítani a haladásukat, plusz minden diák előnyére válik az is, hogy izgalmas projektfeladatokat lehet adni, komplexebb látásmód elsajátítására van lehetőség.

József pedig egyenesen úgy látja, hogy a nem élvonalba tartozó gyerekeknek is lehetőséget adott a helyzet arra, hogy kiviruljanak, hiszen nem az osztálytársaiknak való megfelelés és az egymás előtt menőzés foglalja le őket. „Vannak gyerekek, akik az iskolában szürke kisegérként eltűnnek a tömegben, most pedig szuper anyagokat küldenek, kinyíltak. Plusz a mi iskolánkban van logopédiai osztály, ahol lassabban tanulnak. Az ő esetükben ez a sokkal egyénibb távoktatás szuper fejlesztő hatású, vannak akik elkezdték utolérni, lehagyni a hagyományos osztályokba járókat. Olyan leckéket kapok mostanában ezektől a gyerekektől, hogy a könny is kicsordul a szememből” – mesélte.