Hallgatásba burkolva
Különösen igaz ez a dohányipari szereplőkre: a dohánygyárak marketing- és termékfejlesztési stratégiájáról például legendásan nehéz információhoz jutni – azon az úton legalábbis, hogy az ember megkérdezi a cégek marketingeseit, mert vagy nem mondanak semmit, vagy abszolút közhelyes válaszokat adnak. Egyéb módszerekkel persze bőven lehet információhoz jutni, csak angolul vagy németül kell beírni valamelyik keresőprogramba a „dohánygyárak marketingstratégiája” vagy az ehhez hasonló kulcsszavakat, és ezrével jönnek a találatok. A másik lehetőség, hogy közvetlenül az anyacégekhez kell információért fordulni. Szerencsére a dohánycégek külföldi vezetői többnyire nem tartják magukat ahhoz „az egész céghálózatra érvényes” elvhez, hogy nem adnak ki semmiféle információt.
A legfőbb érv, amivel általában itthon indokolják a hallgatást, az erős iparági verseny: bármilyen kiadott információ a versenytársat segíti, vélik sokan. Azzal, hogy erős piaci versenyről beszélhetünk, nehéz vitatkozni, valóban. De azt gondolni, hogy tőkerős (a világ dohánypiacának összforgalma tavaly 1,6 trillió – azaz milliószor millió – dollár volt), komoly stratégia tervezést folytató cégek a sajtóból tudják meg, milyen marketingstratégiát folytat versenytársuk, hát ez enyhén szólva is naivitás… bár büszkeséggel töltené el a szaklapokat, az biztos.
Egy másik érv szerint a dohánygyárak azért ódzkodnak bármilyen megjelenéstől, attól is, hogy cikkekben szerepeljenek, mert attól félnek, ezt (valakik) esetleg reklámnak értelmezhetnék. Ez elég furcsa megközelítés, jól mutatja azt a paranoiát, amit a dohánycégekre vonatkozó törvényi szabályozás kelt. A dohánygyárak hazai döntéshozói, marketingesei bizonytalanok, és félnek a nyilvánosságtól. Ez pedig szerintünk senkinek sem jó. Az átláthatóság – meggyőződésünk –, mindenkinek hasznára válik. A kommunikáció olyan
eszköz, amivel érdemes élni, mert ha jól csinálja valaki, csak hasznára válhat.
