Hírfej

Ön nem egy szép ember, ráadásul beszédhibás is. Hogyan lett az ország egyik legismertebb és legprofibbnak tartott televíziós arca?
Jól kezdik, de próbálom fölvenni a tempót! Valójában sokan iszonyatosan rondának tartanak, gülüszeműnek is neveznek. Erről – és utálatukról, gyűlöletükről is – folyamatosan tájékoztatnak, többnyire persze névtelen levelekben. De más vélemények is elérnek. Vannak, akik hitelesnek tartanak, akiknek „átjövök” – de, hogy ki jön át és ki nem, valamint, hogy ez mitől függ, ma is a televíziózás egyik rejtélye.

Az elmúlt években háromszor pályázott sikertelenül a Magyar Televízió (MTV) elnöki posztjára, és ön irányította az Írisz Tv pályázatát is, amely 1997-ben az egyik országos kereskedelmi csatorna koncessziós jogait próbálta – szintén sikertelenül – megszerezni. Az Íriszét sokan a legjobb pályázatnak tartották, ráadásul önök ígérték a legmagasabb árat is. Évekkel a döntés után végül a bíróság mondta ki, hogy jogellenesen vesztettek. Az Írisz tulajdonosai ugyan megvették a Tv3-at, amit ön vezetett, de később ezt a Tv2 és az RTL Klub tulajdonosai felvásárolták és megszűntették. Nem keseredett bele ezekbe a kudarcokba?
Pontos bukásleltár. Az Írisz-ügybe több mint belekeseredtem, mert az nyilvánvaló csalás volt, amit más országokban szabadságvesztéssel büntetnek. (Tudom, hogy az ORTT-ben ettől tartottak is annak idején.) Ez klasszikus „conspiracy”, azaz összeesküvés volt. Úgy látszik, nehezen vettem tudomásul, hogy rossz pályázó vagyok. Lehet, hogy inkább a naivaképzőbe kellene felvételiznem.

A máig sem teljesen kibontott Írisz-ügyben – amelyben jó néhány mai közszereplő is érintett – a magyar társadalom sok ellentmondása megjelenik. Az összefonódások. A politikai korrupció. A médiatörvény. És az is, hogy van-e nálunk egyáltalán közvélemény, vagy az úgynevezett értelmiségnek olyan része, rétege, amelyet a civil társadalom vagy a média ügyei valóban érdekelnek. A kilencvenes években annyi – részben olcsó és lényegtelen – cirkusz volt a magyar médiában, hogy még a legkonokabb érdeklődők többsége is feladta, hogy kövesse ezt a folyamatot. Így nem álltak ki érdemben sem az Írisz kapcsán elkövetett törvénysértések ellen, sem a Magyar Televízió mellett. Pedig ezért az országért nagyon sokat tehetne egy valóban független televízió, akár közszolgálati, akár kereskedelmi.

Fontos tudni, hogy sehol a világon nem engedték meg, hogy egyszerre induljon két országos kereskedelmi tévé. Nem csoda, hogy például az MTV-nél ös.- szehasonlíthatatlanul jobban finanszírozott lengyel köztévé piacvezető tudott maradni: nem kellett egyszerre két kereskedelmi tévével megküzdenie. A számok egyetlen mondatban elmondják, mi történt nálunk. Az 1997 utáni két évben negyedére csökkent az MTV nézettsége és ötödére a reklámbevétele. Ez annak dacára is súlyos következmény, hogy az MTV ma a médiapiac harmadik szereplője a több mint félszáz magyar nyelvű csatorna között. Ennyit a médiatörvény összefabrikálóinak előrelátásáról.

Ha belekeseredett, miért van még mindig az MTV-nél?
Mert még mindig hiszek abban, hogy komolyabb, mélyebb tartalmakkal ma is csak a tévé jut el egyszerre, egy időben sok emberhez. Hiszek abban, hogy egy demokrácia hosszabb távon nem létezhet erős civil társadalom, ennek részeként erős média, erős közvélemény, informált és tudatos állampolgárok nélkül, és biztos, hogy Magyarországon van sok százezer ember, aki ilyen, vagy ilyen akar lenni. Főleg nekik szeretnék szolgáltatni. Azt hiszem, ehhez vannak képességeim. És még érzek magamban kíváncsiságot és akaratot, van bennem kommunikációs vágy: el akarom mondani, meg akarom mutatni, meg akarom osztani másokkal, meg akarom kérdezni.

Jövő márciusban lejár Rudi Zoltán elnöki mandátuma. Gondolkodik rajta, hogy újra megpályázza a köztévé elnökségét?
Most nem. A naivaképző jobb esélyeket kínál.

Ön szerint nem hiányoznak az új műsorformátumok a Magyar Televízióból? Vagy ez pénzkérdés?
Először is kreativitás, de utána azonnal pénz és technika kérdése. De egyetértek, kellenének új formátumok. Azt hiszem, a köztévé folyamatosan keresi a választ a kereskedelmi tévék kihívásaira. De a feladat nehezebb, mint gondolnák. Egyre összetettebb, egyre bonyolultabb témákat kell egyre rövidebben, a műsorok között látható reklámok tempójában és minőségében feldolgozni. Egy kereskedelmi televízió lényegtelen témákat képes vonzó és profi tálalással eladni. Mi ezzel szemben lényeges témákat kínálunk, nem bulvárcsomagolásban – és a nézettséget tekintve sokszor vesztünk. De ezeket az összetett témákat a mai magyar médiaközegben, sőt a mai magyar közérzet számára meglehetősen nehéz vonzóvá tenni. Bármilyen érdekes vita is legyen valamiről – mondjuk, az MTV-n – nagyon sok türelmetlen és ingerült vagy egyszerűen csak fáradt és szórakozni vágyó néző azonnal továbbkapcsol, és keres magának valahol egy pofont.

Lát lehetőséget arra, hogy politikailag és gazdaságilag független televíziót lehessen működtetni?
Teljesen független mainstream média nincs. A BBC-nél is vannak stiklik, csak sokkal kevesebb, mint Magyarországon általában. Ott nem hófehér, és itt nem ébenfekete a helyzet, de mondjuk, a vajfehér és a sötétszürke különbsége is markáns, és nem lehet úgy tenni, mintha nem lenne. Szóval nem lehet azt mondani, hogy nincs különbség. Önök szerint miért nincs a magyar médiában nagy angolszász befektető? Miért? Szerintem leginkább azért, mert látják, hogy a közeg részben alkalmatlan, részben nem akarja a független médiát, s talán az Írisz-ügyből is tanultak. Erős média és erős civil társadalom egymás nélkül nincsenek, és nem is lehetnek. Ebben az értelemben is hosszú és nehéz tanulási folyamat előtt állunk: a médiaszakma, a politika és a társadalom is.

Mit kellett volna a médiának másképp csinálnia, hogy ez ne így alakuljon?
A nyolcvanas évek végén a politikának és a médiának együttesen arra kellett volna figyelnie, hogy ne a pártpolitika uralkodjon el a médián – rajta és benne is – de ez a kezdetektől reménytelen volt. A pártpolitikai fórum helyett célpontnak tartotta a médiát; a úgy érezték, meg kell szerezniük. A média jó részének folyamatosan a sokakat foglalkoztató és érintő, nagy témákról és ügyekről kellene szólnia ebben a megosztott, rosszkedvű, helyét és jövőjét kereső országban. Lényeges volna a folyamatosság, az ügyek és témák napirenden tartása. Ennek hiányában mindig mindent elölről kell kezdeni, és így nincs haladás. A magyar média úgy szocializálta önmagát és közönségét, hogy megengedte, részben akarta is, hogy megszállja a napi pártpolitika.

Legalább ilyen fontos, ha nem is kérdeznek róla, hogy ezzel párhuzamosan nyomorában az MTV kénytelen volt föladni azt, amiben európai rangja volt, és ami egy köztévét döntően különböztet meg egy kereskedelmi tévétől: nincs elég pénzünk fikcióra, gyerekfikcióra, dokumentumfilmre. Ez annak dacára is igaz, hogy a Magyar Televízió és a Magyar Mozgókép Közalapítvány tavasszal megállapodott: a következő három évben közösen másfél milliárd forintot fordítanak arra, hogy újra készüljenek magyar irodalmi művekből filmes adaptációk, történelmi témájú, valamint gyermek- és ifjúsági filmek. Sajnos százszor ennyi is kevés lenne. Ha valaki a gyerekének keres magyar nyelvű gyerekmeséket ma, legfeljebb az MTV évtizedes termékeiből válogathat.

Az 1990-es évek elején, akkori felesége révén sokat volt az Egyesült Államokban, félig ott élt. Ha ennyire reménytelennek látja a magyarországi helyzetet, miért nem maradt kint?
1988-tól egészen 1990 végéig itt éltünk, a Napzárta főszerkesztője voltam, és a választási műsorokért is én feleltem és vezettem azokat. Ezért hálával és nagyrabecsüléssel tartozok akkori feleségemnek, mert – miattam – ő is nagyon akarta, hogy végigcsináljuk az átalakulást, amiben a magyar médiának és az MTVnek szerintem értékelendő szerepe volt. Utána mentünk el, és akkor már úgy éreztem, hogy túl későn kerültem oda. Ha fiatalabb vagyok, minden bizonnyal ott maradok. Korábban nem akartam elmenni, féltettem a rokonaimat. Igaz, egyszer régen lett volna lehetőségem, hogy a Harvard Egyetemen töltsek egy évet Niemanösztöndíjasként [A Nieman Alapítvány az egyik legfontosabb, újságíróképzést támogató egyesült államokbeli szervezet – A Szerk]. De nem tudtam hozzá a politikai hátteret produkálni, nem voltam elég kompromisszumkész, így nem engedtek el. Ha az sikerül, sok minden másképpen alakulhatott volna. Erre legfeljebb azt tudtam mondani magamnak: itt van dolgom.

Nem lett volna érdemes ennél kompromisszumkészebbnek lenni?
Ma sem tudom. Ha az lettem volna, akkor talán magasabbra jutok, és úgy már inkább megengedhettem volna magamnak, hogy kevesebb kompromisszumot vállaljak. De az önmenedzselésben, az ilyen típusú tervezésben nagyon rossz vagyok.

Régen sokat jártam a világot kettesben egyegy operatőr kollégával, és mindig úgy éreztem, hogy nyomorunkban arra kényszerülünk, hogy folyton a képességeink csúcsait döntögessük azért, hogy legalább elfogadható műsorokat csináljunk. Akkor minden műsor tele volt elsősorban politikai, másodsorban technikai, szakmai, anyagi kompromisszumokkal. Ma is kell kompromisszumokat kötni, még ha ezek alapvetően más jellegűek és sokkal kisebbek, mint a rendszerváltás előttiek voltak.

Az interjú előtti háttérbeszélgetések során volt, aki magányos farkasnak, volt, aki kommandósnak nevezte. Ön hogy érzi, csapatjátékos?
Aki nem az, nehezen fog televíziózni. Egy műsor olyan összetett, mint egy szerkesztőség, egy nyomda és a terjesztés együttese. És bárki elronthatja. Ha senki nem hibázik, akkor sok múlhat a szerkesztőn, a rendezőn és a műsorvezetőn. Csapatjátékos vagyok, de sokszor egyedül és magányosnak érzem magamat, mert tudni és érezni vélem, hogy még mennyi munka, kutatás, pénz, forgatás, grafika, látvány kellene egy-egy műsorhoz, de ez reménytelen, és inkább már hallgatok, vagy ahol lehet, elmondom, hogy az MTV egyike Európa legszerényebben finanszírozott köztelevízióinak. De azért sokszor hiszek benne, hogy bármelyik nyugati sztárriporterrel versenyképes vagyok, noha az ő lehetőségeik és körülményeik összehasonlíthatatlanul jobbak. Így is, itt is, most is. Nekik minden jobb és kön.- nyebb, bárki a rendelkezésükre áll, aki nekünk vissza sem köszön, sok profi segíti őket és kutat nekik. Erre azt szoktam mondani magamnak, hogy a mi kétségtelenül csökkenő tétjeink még mindig nagyobbak az övéiknél. Merthogy úgy érzem (és ez jó érzés), hogy még mindig vannak tétjeink.

Volt olyan kollégája is, aki egyenesen azt mondta, hogy a kritikával olyan messzire ment, hogy az már megalázó volt. Ezzel függ össze, hogy többen jelezték: a Magyar Televízió legjobb tévésének tartják, de úgy gondolják, hogy főnöknek nem jó, mert nem erőssége, hogy embereket kezeljen.
Ha előfordult, hogy bárkit mások előtt megaláztam, azt szégyellem, és névtelenül is megkövetem. Nem hiszem, hogy ez jellemző rám. Mások példáján mindig mondom, hogy az ilyesmit elfogadhatatlannak tartom, és visszautasítom, hogy szokásom lenne. Lehet keményen is bírálni, de senkit nem szabad mások előtt megalázni.

Azt viszont nem fogadom el, hogy ne tudnék nagy szervezetet irányítani. A TV3 [A csatornát az országos pályázaton vesztes Írisz Tv konzorciuma 1997 nyarán megvette. Műholdon és kábelen működött 2000 elejéig. – A Szerk.] viszonylag nagy szervezet volt, sokan ma is emlékeznek rá, meg-megállítanak, hogy az volt a kedvenc tévéjük, és az azon látható Esti Gyors a kedvenc háttérműsoruk. Az MTV kulturális igazgatósága, amit szintén vezettem egy ideig, ugyancsak képes volt, nyomorában is, szerény eredményeket produkálni, ilyen például a Kultúrház, amit akkor kezdtünk. Egy nagy cég vagy intézmény vezetőjének szerintem nem az a feladata, hogy napi irányítást végezzen, kivéve, ha annyira fél a környezetétől, hogy mindent kontrollálni akar. Sokkal inkább az a dolga, hogy megtalálja a legjobb embereket, akiktől tanulhat, hogy delegáljon és ösztönözzön, hogy legyen stílusa, formátuma, küldetése és szemlélete, s hogy ezt igyekezzen a közeggel – országos tévé esetén a társadalommal és a politikával – elfogadtatni.

Jól látjuk, hogy maximalista és mérhetetlenül bosszantja, hogy a világ ön körül nem az?
Igen, azt hiszem, ez így lehet. Bár inkább igényességnek mondanám. Ez itt és most rossz, pontosabban haszontalan vagy nehezen érvényesíthető tulajdonság, ebben az értelemben könnyedebbnek és lazábbnak kéne lennem. Már nem megy. Ha egy műsorban, amit szerkesztek vagy vezetek, az egyik feliraton van egy helyesírási hiba vagy egy rossz adat, szégyellem magam, pedig tudom, hogy nagyon kevesen fogják észrevenni. De azért hadd hangsúlyozzam, hogy magamtól követelek a legtöbbet, kérdezzék meg a kollégáimat, hogy szoktam osztályozni a műsorainkat. Tény, hogy, ami nálunk túlzott igényességnek számít, az a világon sokfelé alapkövetelmény.

Édesapját nagyon szigorú embernek írják le. Állítólag minden vasárnap kora reggel, amikor a szerkesztőségbe ment, felkeltette a gyerekeit, hogy ne aludjon annyit. [Baló László 1963 és 1975 között volt a vasárnaponként megjelenő Hétfői Hírek című lap főszerkesztője. – A Szerk.] Az apai szigor tette ilyenné?
Nem tudom, talán inkább szorongok, nehogy nyilvánvaló hibát lehessen találni a munkámban. Ahogy mondtam, szégyellem, ha tudom, hogy valamit rosszul csinálok.

Apám korának kimagaslóan legjobb lapszerkesztője volt. Tényleg szigorú, de az is igaz, hogy eredeti volt és mély, és hogy az őt meghatározó zárkózottság ellenére sokszor őszintén és utánozhatatlanul mélyen érdekelte őt, hogy mi van velem.

A családi történetek arról szólnak, hogy már általános iskolában kis füzetben vezette a sporteredményeket, az öccsének pedig Szepesi György ötvenes évekbeli fociközvetítéseit utánozta esténként az ágyban. Úgy tudjuk, valójában sportriporternek akart menni. Miért nem lett az?
Nem eredményeket írtam, hanem tudósításokat, magamnak. Igaz, amikor körmölés közben fölnéztem, Albertet, Vargát, Göröcsöt, Tichyt, Sipost, előtte Szuszát láthattam a pályán. Hároméves voltam, amikor apám először vitt meccsre. A sportriporterséget később az MTV akkori sportvezetői nem engedték. Most már nem bánom, de volt időszak, amikor talán éveket is adtam volna az életemből a Bajnokcsapatok Európa Kupája döntőjének közvetítéséért. Ez nem sikerült, de apámnak akkor kezdett jobb véleménye lenni általában a tévéről, amikor együtt nézhettünk nagy meccseket – például az 1966-os világbajnokságot, amikor megvertük a Brazilokat –, előtte csak „ordító doboznak” nevezte.

Úgy tudjuk, felkérték a 2008-as pekingi nyári olimpia megnyitójának közvetítésére. Elvállalja?
Örömmel. Egyrészt nagyon érdekel az olimpia, egy kínai olimpia különösen, másrészt mindig azt gondoltam, hogy a sport kapcsán sok minden másról is lehet és kell beszélni.

Akár még azt is el tudja képzelni, hogy sportriporter legyen?
Esetleg. Sokkal kevesebb kompromisszum. Miért ne? A saját szakmai ranglétrámon egy – persze ütőképes – sportriporter magasan van, mert képes lehet sok ember bizalmát megszerezni. Még mindig van négy olyan sportág, amit nagyon szeretek. Az egyik persze a futball, utána az olimpia két alapsportága, az atlétika és az úszás, és kedvencem az amerikai futball is.